Patrick most ott állt a kamra ajtófélfájának dőlve, az ingujját hanyagul feltűrve, kezében egy pohár hideg almalével. Pislogott. Nem haragudott. Nem is szégyenkezett. Csak unott volt. Az a fajta kényelmes, tompa unalom ült az arcán, amivel a férfiak a női vitákat szokták elintézni, amikor a legkisebb ellenállás felé hajlanak, csak ne kelljen a saját feleségükkel vagy a mostohanővérükkel konfrontálódniuk.
– Anya, tényleg – szólalt meg Patrick, és megrázta a fejét. – Miért kell mindenből jelenetet rendezni? Kristen anyósa idős, a dereka fáj, nem ülhet sámlin. A gyerekeknek tér kell. Te magad mondtad mindig, hogy a családért mindent megteszel. Mi a baj azzal, ha lent eszel? Ott a nagy fotel. Megnézheted a felvonulást a tévében. Nem mindegy, hol rágod meg a húst?
A szavak nem csattantak, nem vágtak belém úgy, mint a késpenge. Inkább olyanok voltak, mint a lassú, fagyos víz, ami betör egy repedésen, és megfagyasztja az alapokat.
„Nem mindegy, hol rágod meg a húst?”
Harmincegy év.
Harmincegy évig pucoltam a krumplit, mostam a sütőtepsiket, keltem hajnali ötkor, hogy a töltelék friss legyen, vasaltam a fehér abroszt, amit még az édesanyámtól örököltem, és most a saját fiam szerint a hálaadás mindössze annyit jelentett számomra: egy funkció, egy meleg ételt előállító gép, amelynek a táplálékát bárhol el lehet fogyasztani, leginkább szem elől tévesztve, a pincében, a mosógép és a fűtőkazán zúgása mellett.
Lassan elengedtem a sütő hűlő fogantyúját. Levettem a pamutkötényemet – a kék virágosat, amit Arthur vett nekem huszonöt évvel ezelőtt a vásárban –, gondosan, precízen összehajtogattam négyrét, és letettem a tölgyfa tál mellé a pultra.
– Dorothy? – nézett rám Kristen, és a szemöldöke most először rándult meg egy kicsit. – Miért kapcsoltad le a gázt? A pulykának még legalább három óra kell. Ha nem teszed be most, délután ötre sem lesz kész, és a vendégek éhesek lesznek.
