Tudtam, hogy Kristen dühöng otthon; ismertem a természetét. Valószínűleg napokig büntette Patricket a ridegségével, azzal vádolva őt, hogy nem képes „megnevelni” az anyját, és hogy a családja előtt szégyenbe hozta őket a meghiúsult hálaadással. Patrick pedig, ahogyan mindig tette az életében, valószínűleg a munkahelyére menekült a vihar elől, a számítógépe monitorja mögé bújva a felelősség elől.
De vasárnap délután négy órakor megcsikordult a kavics a ház előtt.
Kinéztem a konyhaablakon. Nem a nagy családi autó volt az. Patrick régi szedánja parkolt le a beállóban. Egyedül szállt ki belőle. Nem viselt kabátot, csak egy sötétkék gyapjúpulóvert a hideg novemberi szélben, a kezei mélyen a zsebébe voltak dugva, a feje lehorgadt.
Nem mentem ki elé a verandára. Nem nyitottam ki az ajtót, mielőtt kopogott volna. Megvártam, amíg a három halk, bizonytalan koppanás felhangzik a tölgyfa ajtón.
Odaléptem, kinyitottam a zárat, és feltártam a szárnyat.
Patrick ott állt a küszöb előtt. Az arca soványabbnak tűnt, mint három nappal ezelőtt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, a szája széle megviselten lefelé görbült. Úgy nézett rám, mint az a tizenkét éves kisfiú, aki egykor betörte a szomszéd kerti lámpáját a focilabdájával, és órákig bujkált a garázs mögött, mert rettegett az apja tekintetétől.
– Szia, anya – mondta halkan. A hangja rekedt volt a hidegtől és a feszültségtől.
– Szia, Patrick.
Egy pillanatig csak álltunk a küszöb két oldalán. A szél felkavarta a száraz tölgyfaleveleket a verandán, a lábunk körül keringetve őket.
– Bejöhetek? – kérdezte, és a hangjában nem volt követelőzés, sem elvárás. Csak kérés volt benne.
Léptem egyet hátra, szabad utat engedve neki.
– Gyere be. Vedd le a cipődet.
Patrick belépett az előszobába. Lehúzta a cipőjét, gondosan a sarokba tette, ahogyan kiskorában tanítottam neki – és amit az elmúlt öt évben, mióta megnősült, mindig elfelejtett megtenni, sáros lábbal trappolva végig a frissen felmosott padlón.
