Az éjszakai köd vastag és áthatolhatatlan fátyol borította be Lisovrat városát. A régi aszfaltozott út, amely a Szent Lukács-székesegyházhoz vezetett, elhagyatott volt. Csak egy régi lámpás ringatott a szélben, táncoló árnyékokat vetve a nedves falakon. Ebben a negyedben, ahol régi kastélyok álltak egymás mellett görbe kunyhókkal, az élet az utolsó harangszónál állt meg. Senki sem számított rá, hogy ezen a csillagtalan éjszakán a sors jégtelen, könyörtelen arccal kopog be a Grigorij Dobrosverdov Kórház ajtaján.

 

A fogadóteremben, amelyet fenol és viasz illat árasztott, Margarita Leonidovna Zvantseva volt a vezető nővér, szolgálatban. Egy ezüsthajú és szemű nő, aki harminc év szolgálata alatt túl sok szenvedést látott. Rózsafüzérét mondta, miközben az órára pillantott. Asszisztense, a fiatal mentős Ksenia Larina elbóbiskolt, fejét a kasszatra hajtva. A csend megtévesztő volt, mint a vihar előtti csend volt. Margarita Leonidovna érezte, de nem tudta megmagyarázni. Egy tompa fájdalom szorította a szívét.

Negyed háromkor az ajtó nem nyílt ki – összeomlott. Egy csattanással két férfi berontott a terembe. Nem hordágyvivők voltak. Az egyik, hatalmas, heges arccal, karhosszan egy rögtönzött hordágyat hordozott hulladék deszkákból. A második, kicsi és ideges, egy olajos csomagot nyomott a mellkasához. A hordágyon feküdt egy fiú. Nem múlt több tizenkét éves. Az arcát, amelyet korommal és agyagmal kent meg, kimondhatatlan fájdalom grimaszja torzította. Nem nyögött. Csendben volt, és ez a csend rémisztőbb volt, mint bármilyen kiáltás.

“Segítség!” Dörgött az óriás hangja a páncélszekrények alatt. A bánya összeomlott! Összetört!

Margarita Leonidovna azonnal átalakult. Az álmosa elszállt, mint a kéreg. Hirtelen felállt, felborította a székét.

“A hordágyon!” Ksenia, ébresztsd fel Dr. Miroslavskyt, gyorsan!

De Ksenia megdermedt, rémülettől tágra nyílt szemekkel nézte a fiút. A piszkos rongyok alatt, amelyek körülölelték a gyermeket, nehéz, sötét cseppek hullottak a tiszta csempékre. Egy szokásos gesztussal Margarita Leonidovna félretolta a szövetet, és majdnem sikoltott. A fiú bal lába, a térd alatt, nem volt több, mint véres pép. Sípcsonttöredékek kifelé mutattak, izomdarabokkal és nadrágdarabokkal fonódott össze. A gerív, amit egy ügyetlen kézzel helyezett el, túl laza volt, és a vér rángatásokban folyt.