A professzor felállt, és néhány lépést tett, amitől a padló nyikorgott. Megállt az ablaknál, és a tömegre nézett, amely a dermesztő eső ellenére sem oszlott szét.
“Rendben,” mondta végül. Ha igen… Visszaállítom. Nem sofőrként. Sebészként. Nagyon fontos egy ilyen mesterre.
Egy héttel később egy régóta beszélt esemény zajlott a Dobrosverdovi Kórházban. Az összes személyzet összeszedt. Efim Stepanovich Veletsky, borotvált, elegáns élénk fehér blúzban, kollégái előtt állt. Margarita Leonidovna az orvosi kiválóság jelvényét a hajtókájára tűzte. Az öreg Goremykin professzor felolvasta a rendeletet, amely Veletskyt nevezte ki a sebészeti tanszék vezetőjévé.
Az előcsarnokban emberek gyűltek össze. Nem betegek voltak, hanem vendégek. Petka Orlov anyja hagyományos kenyeret ajánlott fel a sebésznek egy hímzett szalvétán. Petka maga, még mindig sápadt, de mosolyogva, kerekesszékben ült. Az életét megmentették.
Este, amikor a kórház kiürült, Dr. Veletsky kiment a lépcsőn. Margarita Leonidovna állt mellette. Nézték, ahogy a város megfullad a téli alkonyatban. A Saint-Luc harangtornyából ismét egy karillon emelkedett. Ezúttal húsvéti harang volt, komoly és örömteli.
“Tudod, nővér,” mormolta Veletski, “azt hittem, ott ért véget az életem, amikor áthelyeztek a büntetőtelepre. Tévedtem. Ez csak most kezdődött.
“Isten nem téved, Efim Stepanovics,” válaszolta Zvantseva, miközben sáljába burkolózva magát. Egyszerűen csak félreteszi az embereket, hogy másokat helyre állítson. Néha úgy húzzák ki őket magából a sárból. Szénpor.
Veletsky mosolygott. Ökölbe szorította a kis Szent Lukács ikonját. A kék sofőr egyenruhában viselt őrangyal örökre eltűnt. Helyére egy fehér köpenyben viselt sebész állt, akinek kezei már nem szén illatúztak, hanem fenol és remény illatúztak. És a havas Lisovrat felett harangok hangja szállt, hirdetve az irgalom győzelmét a törvény betűje felett, a fény győzelmét a sötétség felett.
