A harmadik nap estéjén tömeg állt a csendőrség előtt. A bányászok, akik közvetlenül alulról érkeztek, szénportól feketék, tömör falat alkottak. Nem kiabáltak szlogeneket. Csendben álltak, sapkákkal a kezükben. Csatlakoztak hozzájuk polgári, boltosok, kocsisök, sőt még kisebb tisztviselők is. Sokan gyertyát tartottak. A hír, hogy a “kazánház angyalja” megmentette a kicsit, visszahozva őt a túlvilágból, azt tette, amit az újságszerkesztők nem tudtak volna megtenni. Az emberek egy egyszerű dolgot értettek: ez az ember, bármi is volt a múltja, most szent lett. És nem adták volna át.

Mitrophane atya megcsengette. Lassú, mély hang lógott a város felett. Nem egy halott ember halálharangja volt, hanem az igazságért.

Von Kleist kapitány irodájában Goremykin professzor váratlan vendéget fogadott. Egy görnyedt férfi drága kabátban, egy táskával dokumentumokkal. Ügyvéd volt, akit Margarita Leonidovna talált meg az utolsó megtakarításaival. Felsége nevében nyújtott be kegyelmi kérelmet.

Abban a cellában, ahol Veletszkij szenvedett, Margarita Leonidovna rövid látogatást kapott. Efim Stepanovich az oldalán ült, háttal hajlította. Felnézett, és látta, hogy sírt.
“Miért indítottad ki mindezt, nővér?” kérdezte halkan. Nem érte meg. Az életem véget ért.

“Az életed most mentett meg egy fiút,” válaszolta határozottan Margarita. És másokat is megment. Nem hagyjuk, hogy eltűnj.
Átadott neki egy csomagot, amelyben egy tiszta ing, egy szelet pitét és egy kis Szent Lukács gyógyító ikont tartalmazott.
“Ott vannak mindenhol,” mondta, az ablakra mutatva. Az egész város. Veled vannak.

A döntő interjú késő este zajlott Goremykinnél. Von Kleist egyedül érkezett egy távirattal.
“A fővárosból,” mondta fáradtan a kapitány. A Szenátus a Veletski-ügy bejelentését kérte. Korábbi fegyvertársai előálltak. Akik tudták. Kiderült, hogy nem csak tiszteket mentett meg. Gyerekeket mentett ki egy égő kórházból. Az ellenséges hadsereg gyermekei voltak, természetesen, de gyerekek. Egy törzstiszt vádolta meg, aki el akarta rejteni saját gyávaságát.

Goremykin sokáig bámulta a papírt, majd a császár portréjára nézett.
“Mi fog most történni?”
“Semmi,” mosolygott von Kleist szomorúan. Nappal az ilyen esetek porrá omlanak. A díjat érvénytelenítik. Teljes rehabilitációt kap.