“Istenem… Goremykin suttogta. A kórházamban, sofőrnek álcázva, egy háborús bűnös rejtőzött! Ez katasztrófa! Kapitány, végezze a kötelességed!
Von Kleist odalépett Platonovhoz, és a vállára tette a kezét.
“Efim Stepanovics, velem jössz.
Ekkor tett Margarita Leonidovna egy gesztust, amely eltüntette öregkorának nyugalmát. A terem közepére lépett, és a csendőrség és a sebész közé helyezkedett.
“Várj,” mondta remegő hangon, “nem félelemtől, hanem dühtől. Árulónak nevezted. De tegnap este láttam a kezét. Ezek a kezek megmentettek egy gyereket. Nem tudom, mi történt a háború alatt. Láttam a káoszt, a vért, a sárt. És ebben a káoszban helyreállította a rendet. Egy áruló nem kockáztatna mindent, hogy megmentse egy egyszerű bányász fiát a haláltól.
“Ez kifinomult, nővér,” grimaszolt Goremykin. A törvény a törvény. Kétszer is megszegte azt: akkor és ma is.
“A törvény?!” Zvantseva majdnem kiabált. Hol volt a törvényed, amikor Dr. Miroslavski egy gazdag férfi köszvényét elment kezelni azzal, hogy elhagyta a sürgősségi osztályt? Hol van az a törvény, ami arra kényszeríti ezt a zseniális orvost, hogy egy kazánházban bújjon el, mert kegyelmet mutatott a múltban a “rossz” embereknek? Nem vagyok ügyvéd. Egyszerű ápoló vagyok. De tudom, mi az igazság. Az igazság a műtőasztalon van: amputált lába van, és megmentett szíve!
Csend tért vissza az irodába. Von Kleist elgondolkodva nézett az idős asszonyra. A szemében valami tisztelethez hasonló dolog jelent meg.
“Rendben,” mondta végül, miközben elhúzta a kezét Platonov válláról. Nem viszem magammal azonnal. Utánanézek. Kérdezz ki tanúkat. De esélyed sincs. Az ügy régi. Az ítélet végleges.
A következő napokban Lisovrat zűrzavarban volt. A történet, mint egy erdőtűz, terjedt a kórházi ágyakról az utcákra. Margarita Leonidovna, kockáztatva pozícióját és szabadságát, mindenkit hívott. Megtalálta a kis túlélő anyját, egy visszafogott nőt, aki mosónőként dolgozott. Megtalálta az apát, aki a bányából visszatérve térdre eretett a kórház kapuja előtt. Mozgósította a Szent Lukács-székesegyház papját, Mitrophane atyát, aki ismerte az együttérzés árát.
