“A popliteális artériát elvágták,” mondta Platonov, anélkül, hogy bárkinek különösen megszólalt volna. Hatalmas vérzés van. Ez a gercerás semmit sem ér. Ha az ér nincs a zúzó terület felett kötve a szív öt percen belül megáll. A comb közepéig amputálni kell. És még akkor sem vagyok biztos benne, hogy időben odaérünk.
Margarita Leonidovna továbbra is megkövölt. A mentős, tátott szájjal, úgy nézett a sofőrre, mint egy szellem. Nem úgy beszélt, mint egy olyan ember, aki egész életét szenet dobott a sütőbe. Úgy beszélt, mint egy professzor egy konferencián. A kifejezések, a diagnózis, a prognózis: minden egy olyan világból jött, amit nem kellett volna ismernie.
“Ezért—” Honnan tudod mindezt? Ksenia hebegett.
“Nem számít” – mondta Platonov. Az arcát, amelyet petróleumlámpa világított meg, mintha régi tölgyfából faragták volna. Nővér, szükségem van arra, amire szükségem van az amputációhoz. És forró víz. Rengeteg forró víz. És egy tiszta lepedőt is, tépd szét csíkokra. Ksenia, készítsd elő a kloroformot. Nincs éter, lehet rejtett fejsérülése, ami hányást és aspirációt okozna. Hallasz engem? Fogy az idő!
Margarita Leonidovna pontosan egy pillanatra habozott. Több ezer halottat látott, és megtanulta olvasni az igazságot az emberek szemében. Efim Szavjeljevics Platonov filmjeiben sem őrület, sem színlelést nem tapasztal, hanem egy profi jeges nyugalmát, aki tudja, nincs más kiút. Bólintott.
“Csak rajta!”
A fiút a kezelőszobába vitték. Ami ezután következett, Zvantseva ébren lévő álomra hasonlított. A sofőr a földre dobta a koszos blúzját, és alkohollal mossa a kezét. Az ujjai, amelyek tegnapig a lapátos bőrkeményedését hordozták, a hangszerek tányérja felett rebegtek. Kiválasztott egy szikét, íjaként megragadta, és villámgyors mozdulattal megcsinálta az első metszetet. Tiszta, precíz. Egy pillanatnyi habozás nélkül.
