1. RÉSZ
“Add el a házat, és dobd ki azt a hülyeséget. A bátyád már hat éve halott, és nem fogom tovább fizetni az emlékeidért,” kiabált rám Patricia nagynéném, miközben kitépett egy régi katonai táskát a szekrényből.
Egy pánt kitört a kezei között. Visszakaptam, mielőtt a kertbe dobtam. Patricia gondoskodott anyámról a betegsége alatt, és 86 000 pesót követelt tőlem, amit szerinte tartoztunk neki. De az a táska Danielé, az idősebb bátyámé volt, és nem akarta úgy adni, mint a szemetet.
“Kifizetem, amit ténylegesen költöttél. Amit nem fogok tenni, az az, hogy eladom ezt a házat anélkül, hogy átnézném a számlákat vagy befejezném anyám utódlását.
“Mindig olyan makacs voltál, mint ő.
Lucía Fuentes vagyok, 29 éves vagyok, és kisvállalkozások könyvelésével foglalkozom Querétaróban. Anyám öt hónappal korábban halt meg. Daniel, egy tengerészgyalogos, hat évvel ezelőtt halt meg egy veracruzi mentőakció során. Otthon rövid jelentést kaptunk: összeomlás, civilek evakuálása, halálos sérülések. Semmi sem magyarázná, miért jött ki az utolsó társa élve, és ő nem.
Anyám soha többé nem beszélt arról a napról anélkül, hogy sírt volna. Patricia viszont magyarázata volt mindenre: valaki rossz parancsot adott, és valakinek kellett viselnie Daniel halálának fő terhét. Vádasokat hallottam gyerekként, de egyetlen bizonyítékot sem találtam.
Aznap délután elvittem a táskát egy kis vászon- és bőrjavító műhelybe. Ajánlásból találtam meg a helyet, nem rendkívüli véletlenből: egy szomszéd biztosított róla, hogy a tulajdonos helyreállította a régi darabokat anélkül, hogy az eredeti varrásokat elpusztította volna.
“Még mindig jársz?” kérdeztem.
“Attól függ, mire van szükséged.”
“Meg akarom javítani a bátyám táskáját.” Nem akarom, hogy újnak nézzen ki. Csak azt, hogy ellenáll.
A férfi óvatosan fogadta. Az inge mellkasán az állt: Mateo Robles. Épp a törött pórázt ellenőriztem, amikor a kutya felkelt. Nem jött oda, hogy megszagoljon. Egyenesen a táskához ment, megérintette a cipzárhoz kötött zöld zsinórt, és meglepően lágyan húzta meg.
