Nem jelentettem be, hogy eljövök. Átsurrtam a kiszállítási bejáraton a hátsó udvarba, megragadta az ipari fehérítő és sült csirke illata. Kinyitottam a közösségi konyha lendítő fémajtóit, és hirtelen megálltam.
Arra számítottam, hogy egy nyomorult, összetört nőt találok, aki üresen bámul egy falat. Ehelyett a látvány annyira sokkoló volt, hogy hátraléptem.
6. fejezet: Egy korrigált
örökség Egy hatalmas, gőzölgő krumplipüré előtt állt a húgom.
Normál gumi védőcipőt és laza, sötétkék orvosi köpenyt viselt. A haja, amit egykor egy piszkos ember gondosan formázottMagánban egy alap és praktikus kontyba kötöztük, amit olcsó műanyag csípős tartott a helyén. Az arca teljesen sminkmentes volt, kissé liszttel és izzadsággal kenőzött.
Mellette egy kislány állt, nem idősebb, mint Leo, kopott kabátban.
“Nem, nem, drágám, az egész válladat be kell fektetned,” mondta Beatrice, hangja minden korábbi arisztokratikus élességtől megfosztva. Türelmes volt. Meleg volt. Beatrice a kislány kezére tette a kezét, és a nagy fém kanalat a pürén keresztül vezette. “Látod? Mint egy hajón evezni. Úgy kezeled, mint egy séf, Maya. A
kislány ragyogott, és hihetetlen módon Beatrice visszamosolygott rá. Ez egy őszinte, ragyogó mosoly volt — olyan kifejezés, amit a nővérem arcán nem láttam mióta gyerekkorunk volt, amikor apánk első kis háza mögött játszottunk a sárban.
Megköszörültem a torkom.
Beatrice felnézett. Szemük egy pillanatra találkozott, egy villanás a korábbi védekező testtartása végigérintette a vállát. Aztán meghalt. Megtörölte a homlokát az alkarja hátuljával, megveregette a kislány fejét, majd felém sétált.
“Késés a vacsoraszertésről, Raymond,” mondta nyugodt hangon. “Ha tányért akarsz, sorban kell állnod, mint mindenki másnak.”
Nem volt rosszindulat a hangjában. Csak egy csendes méltóság, keményen megszerezve.
“Szörnyen nézel ki, Bea,” mondtam halkan.