“Nem érdekel, ha hétvége van, David,” suttogtam, szemem az út elhaladó vonalaira szegeződött. “Pontosan negyvenöt perc múlva szeretnélek a Long Island birtokon lenni. Hozzuk be a Caldwell Family Trust fő tulajdoni címét, az alapító alapító alapító okiratot és Beatrice diszkrecionális kiadásainak teljes auditét az elmúlt harminchat hónapban.
“Raymond, a hangod hangja…” Halálos,” válaszolta David, hangjában hirtelen óvatosság csengett. “Mit csinált?”
“Túllépte tiszteletbeli jogát,” válaszoltam hidegen. “Megpróbálta kitoloncolni az unokám anyját.”
Hirtelen egy lélegzet hallatszott a vonal másik végén. “Negyven perc múlva ott leszek. Szeretnéd, ha a kilakoltatási értesítést megírják?
“Besorozva, közjegyzői hitelesítéssel, és készen áll a kézbesítésre.” Hozd a fekete portfóliót. Letettem a telefont
, és maradtamensif. Beatrice hatvan évét azzal töltötte, hogy parazitaként élt azon a birodalomon, amelyet a néhai apánk a nulláról épített, és amelyet később globális konglomerátummá alakítottam. Mivel tiszteletbeli és szimbolikus szerepet töltött be a jótékonysági alapítványunk igazgatótanácsában, őszintén elképzelte, hogy szuverén hatalma van azok felett, akiknek joguk van részesek lenni a magas szintű ökoszisztémánknak.
Sosem értette meg ezt az alapvető igazságot: a fényűző életmódja, a hamptonsi nyarai és a kúria keleti szárnyában lévő hatalmas lakása csak az én akaratom alapján létezett. Elviseltem a sznobizmusságát, és téves kötelességérzettel töltöttem el a néhai anyánk iránt. Ez a kötelesség elpárologt, amint Liam fiára támadt.
“Raymond,” suttogta idegesen Elena hátulról, megszakítva a gondolatomat, amikor a gumik elhagyták az aszfaltot és a puha, fákkal szegélyezett aszfaltozott útra léptek, ami a birtokhoz vezetett. “Kérlek… Nem akarok háborút indítani. Ha Beatrice ennyire utál, ha tényleg ennyi feszültséget okozok, talán Leo és én inkább menjünk el. Túl fogunk jutni ezen. Mindig sikerrel jártunk. »
