Egyenesen az étkező küszöbéhez mentem, Elena fél lépéssel mögöttem, Leo álmosan feszkedv a mellkasán, miközben a kimerült plüssmackóját szorongatta.
Beatrice a mahagóni asztal teljes végén állt, ami lehetetlen volt a hosszában. Egyedi selyembe burkolták, felső társadalmi szereplők és a háromállamos régió gazdagabb örökösnői vette körül. Éppen egy koccintás közepén volt, magasra tartotta a vintage kristálypoharát a feje fölött, arca elpirult a saját fontosságának mámorságától.
“És ezért,” vetítette ki Beatrice, hangja mesterséges édességgel csöpögött, “mindig emlékeznünk kell arra, hogy az igazi jótékonyság azzal kezdődik, hogy otthonunkat tökéletesen és hibátlanul rendben tartjuk…
A tapsot üdvözölte a fejével. Tekintete végigpásztázta a termet, és hirtelen megállt a bejáratnál.
Látott engem. Aztán az övé a szemek Elenára esettek a fakult farmerkabátjában, és a kopott bőröndökönkre, amiket mögöttünk húztam.
Az arrogáns diadalból a teljes rettegésbe, amely vért szívott ki az ereiből, kevesebb mint egy másodpercig tartott. A kristályfuvola kicsúszott a gondozott ujjai közül. Éles, heves csattanással csapódott a márványpadlónak, és ezer csillogó szilánkká robbant.
Minden beszélgetés a hatalmas szobában azonnal elhalt. A csend ezután fülsiketítő volt, csak Leo lágy, alvó suttogása törte meg, amely mélyebbre temette az arcát Elena nyakába.
“Raymond!” hebegte Beatrice, rendíthetetlen magabiztossága összetört a pohárral együtt. Az arca hamuszínre váltott, miközben kihúzta magát az asztalból, sarkai kétségbeesetten kopogtak a padlón. “Te vagy… korán jöttél vissza Londonból!” Azt hittem, a csúcstalálkozó péntekig tart! Három méterre megállt tőlünk, szemei a suttogó vendégekre cikáztak, majd tiszta, leplezetlen mérgezően Elenára szegeződött. “Mi az…” Mit keres itt? Azt hittem, ma reggel megoldottuk ezt a szerencsétlen helyzetet.
“Az egyetlen helyzet, ami ma rendeződött, Beatrice,” válaszoltam nyugodt, rezonáns és elég hangos hangon, hogy visszhangzott a boltíves mennyezet alatt –, “az a végső kizárásod ebből a családból otthonról.”
Egy közös sóhaj futott végig az asztalnál ülő társasági hölgők között. A szurkolók integettek; Szó szerint egymás kezét a szívünkbe fogtuk.