1
. RÉSZ November első heves havazása La Cumbre del Pino-ra, Chihuahua államra esett, ugyanazon a reggelen, amikor Elena anyja, Clara azzal vádolta Mateo Varelát, hogy családja megtakarításait egy téglahegy belé temette.
Mateo, 41 éves, nem emelte fel a hangját. Durangóban dolgozott téglakivisként, mielőtt a hegyekbe költözött, és tudta, hogy a vitatkozás nem egyenesít falat. A kis vályogház közepén téglalapot rajzolt a padlóra, és elkezdett folyamkövet fektetni. Kint, egy ponyva alatt, egy elhagyatott kemencéből olcsón vásárolt tűzálló téglákat rakott fel.
“Nézd, mit csinál,” mondta Clara, Elenára nézve. Két hét múlva még hol sem lesz helyük, ahol teríthetnék az asztalt.
Elena nem védte meg a férjét szavakkal. Kérdéseket tett fel.
“Mi van, ha megreped?” Mi van, ha visszatér a füst? Mi van, ha a hideg megérkezik, mielőtt a keverék megszáradna?
Mateo megnézte a közös helyet a régi négyzetével.
“Akkor megoldom. De ha működik, nem kell kétóránként felkelnünk, hogy főzzön.
Szomszédja, Julián Ríos nevetett, amikor látta, hogy az épület növeked. Már volt egy öntöttvas tűzhelye, amely kevesebb mint 30 perc alatt melegítette a házát. Felesége, Matilde, kávét főzött a tányéron, miközben a hó elkezdte beborítani a karámokat.
“Új házat építesz a ház belsejében,” viccelődött Julian.
Mateo tovább rakta a téglákat.
Az egyik oldalon egy széles padot emelt fel, amely a főtörzshez csatlakozott.
“Te is leülsz erre is?”
“Aludj, ha kell.”
Julián felnevetett, amit egészen a teraszon is hallani lehetett. Az út menti boltban megismételte a történetet, és a hét vége előtt a közösség fele tudta, hogy Mateo “téglaágyat” épít. Néhányan kíváncsiságból mentek megnézni. Mások azt tanácsolták Elenának, hogy adja el a téglákat, mielőtt több pénzt veszítene. Mateo hallgatta a vicceket anélkül, hogy válaszolt volna. Számára a valódi probléma nem az volt, hogy elviselje a szomszédok nevetését, hanem hogy egy ilyen nagy tömeget egyenletesen felmelegítsen anélkül, hogy a házat füstdobozgá változtatná.
