Elena erősebben becsukta az ajtót, mint kellett volna. Clara csendben maradt. Először értette, hogy a félelme a saját gyermekeivel néz szembe, és ha továbbra is Elena érdekében dönt, megtörheti azt a kapcsolatot, amit meg akar védeni.
A következő hetekben a házak közötti különbség kezdett láthatóvá válni. Julian vaskályhája gyorsan melegedett, de folyamatos táplálkozást igényelt. A fenyőhalom aggasztó sebességgel zuhant le. Eusebio, aki műhelyét és házát vassal és szénnel fűtette, elkezdett szobákat zárni az üzemanyag megtakarítása érdekében. Don Arnulfo, egy 63 éves özvegy, elhasználta száraz fáját, és elkezdte égetni a nedves fát, amely beszennyezte a kandallót.
Mateo más ritmust tartott: alkonyatkor nehéz terhet, a legnehezebb napokon pedig reggel egy kis terhet. A hatalmas téglatömeg órákon át meleget bocsátott ki. Elena elkezdett jegyzetfüzetet vezetni, ahová feljegyezte, mennyi fenyő került a tűzhelybe, mikor zárt be a szabályozó, és mikor tűnik a pad már langyosnak. Clara, bár még mindig gyanakvó volt, csendben kezdte nézni azokat az oldalakat. Már nem mondhattam, hogy minden improvizáció.
Julián abbahagyta a gúnyolódást, de semmit sem vallott be. Egy délután még azt is megkérdezte, meddig tart a tűz kialudása után, és azonnal úgy tett, mintha csak kíváncsiságból csinálná.
Január közepén megváltozott az ég. A horizont fémes szürkévé vált, és a szél elkezdte elsöpörni a régi havat. A gazdák megértették a figyelmeztetést. Julián több adag fenyőt ültetett be. Eusebius megvédte a szenet, ami rá maradt. Don Arnulfo kereste a kevésbé nedves fatörzseket a fészeréből.
Mateo száraz fát vitt a széltől védett folyosóra.
Aznap éjjel kezdődött a vihar.
A hó eltakarta a házak közötti ösvényeket. Éjfél körül Julian felkelt, hogy etetsen a tűzhelyet. Kettőkor újra megcsinálta. Nem sokkal hajnali 4 előtt ismét átment a szobán zoknijában, szemei égtek az álomtól.
Matthew házában a tűz már elaludt.
Clara, aki még mindig velük maradt, kinyitotta a szemét, amikor meghallotta a szelet.
“Nincs láng,” suttogta.
