“Maddie, huszonöt éves vagy. Már nem vagy gyerek.”
“És?”
“Ideje, hogy saját életet építs.”
“Ezt próbálom csinálni.”
“Nem. Folyton a testvéredre hagyatkozol. Ha elfogy a pénzed, ő segít. Ha a hűtőszekrénye üres, a miénk mindig elérhető. Ha nem akarsz munkát, mindig van oka annak, hogy a következő alattad van.”
“Egyáltalán nem értesz!” Maddie kitört. “Nem mindenki akar a tiéd. Munka és otthon, otthon és munka—ennyit tudsz!”
Claire bólintott.
“Igazad van. Keményen dolgozom.”
“Pontosan.”
“És mivel keményen dolgozom, szükségem van arra, hogy az otthonom olyan hely legyen, ahol magánéletem van. Egy hely, ahol senki sem nyitja ki a szekrényeket vagy nem vesz el ételt anélkül, hogy kérné.”
Maddie a testvére felé fordult.
“Mark, hallod, mit mond?”
Néhány lépésre állt. Korábban mindig közbelépett volna akkor. Megpróbálta volna megnyugtatni mindkét nőt, megvédeni a nővérét, és megkérte volna Claire-t, hogy legyen megértőbb.
Ezúttal sokáig csendben maradt.
Végül így szólt:
“Hallom.”
Maddie ránézett.
“És mit mondasz?”
Mark végigsimított az arcán.
“Claire-nek igaza van.”
Maddie akaratlanul hátralépett.
“Mit értesz ez alatt?”
“Nem kellett volna neked adni a kulcsot.”
“De azt mondtad, rendben van.”
“Emlékszem.”
Mélyen sóhajtott.
“Támogatni akartalak, Maddie. De azt hiszem, túl messzire mentem.”
“Szóval ellenem fordított?”
“Senki sem fordított ellened.”
Mark hangja nyugodt maradt.
“Most kezdtem el gondolkodni rajta. Segítettem neked, amikor tizenkilenc éves voltál. Huszonegy évesen még mindig mentettem meg. Akkor huszonhárom éves voltál. Most huszonöt éves vagy, és semmi sem változott.”
Könnyek teltek meg Maddie szemében.
“Szóval már nem lehetek itt?”
Claire megrázta a fejét.
“Nem ezt mondtam.”
“Akkor mit akarsz?”
“Azt akarjuk, hogy önállóvá válj.”
Maddie letörölte az arcát.
“Ezt könnyű neked mondani.”
“Nem könnyű,” válaszolta Claire. “Amikor én a te korodban voltam, fogalmam sem volt, hogyan alakul az életem. De minden munkát elvettem, amit találtam, mert a lakbér és az élelmiszer nem fedezte magát.”
Maddie csendben maradt.
