Kiszáradt a szám.
“Milyen igazság?”
Damián a kijárat felé nézett, ahol Sebastián épp eltűnt.
“Valószínűleg nem véletlenül esett bele beléd.” Az apja hat éve keres valamit, amit Arturo hagyott neked.
2. RÉSZ
“Ez nem lehet igaz,” mondtam.
“Ne higgyétek nekem, mert én mondom. Nézd meg.
Damián tartotta az ezüst zsebet anélkül, hogy közelebb lépett volna. Követeltem, hogy tudjam, honnan ismerem Arturót. Elmagyarázta, hogy apám átvizsgálta egyik szolgáltatója kifizetéseit, és felfedezte az átutalások egy Fundación Puente nevű egyesületnek. Octavio Ledesma, Sebastian apja és a cég pénzügyi partnere, engedélyezte a mozdulatokat.
“És te?” kérdeztem. Semmi közöd nem volt hozzá?
“A cégem felfújt szerződéseket számolt fel. A mérlegeket anélkül írtam alá, hogy szükséges kérdéseket tettem fel. Amikor Arturo figyelmeztetett, először arra gondoltam, hogy megvédem a vállalkozásaimat.
Válasza nem adott bizalmat, de legalább nem színlelte az ártatlanságot.
“Ha tudtad ezt, miért jöttél meg most?”
“Mert ismét ugyanazon az alapítványon keresztül mozgattak pénzt.” És mert ma hallottam, hogy Octavio kérte, hogy visszaszerezzék Arturo iratszekrényét.
“Figyelsz engem?”
“Egy ember, aki velem dolgozik, látta, hogy Sebastian bejön ide, és elmondta nekem. Nem kellett volna így érkeznem.
Nem voltam hajlandó kifizetni a vásárlásaimat. A pénztáros hagyott néhány sütit, és a legszükségesebbeket a saját kártyámmal fizettem. Damián kint várt anélkül, hogy megakadályozott volna a távozásomban. Mielőtt elbúcsúztunk volna, megadta nekem az iránytű felét, valamint Inés Barrera telefonszámát, aki egy ügyvéd volt, aki tanácsot adott apámnak.
“Nem akarom, hogy tartozz nekem semmivel,” mondta.
“Akkor ne dönts helyettem újra.”
Teherautóval érkeztem meg a lakásomba. Egy könyvespolc tetején tartotta azt a fa iratszekrényt, amit Sebastián annyiszor ki akart dobni. Elővettem az iránytűmet: hátul egy apró nyílás volt. Amikor a másik felével összekötötték, két felirat jelent meg: “317” és “F47”.
