Ez nem volt varázsmechanizmus. Arturo számokat jegyzett, hogy emlékeztessen, hol kell keresni. Az archivész 317-es mappájában találtam egy zöld jegyzetfüzetet és egy lezárt borítékot. A negyvenhét oldal négy áthelyezést hajtott végre hat évvel korábban, egy Damián szállító hajójáról a Fundación Puente-re. Volt egy aláírás, amit Arturónak tulajdonítottak, de a vezetéknevének utolsó betűjét visszafelé húzták. Apám sosem írta így.
A borítékban egy papírlap volt, amit ő írt:
“Ha ezt olvasod, ne add át a jegyzetfüzetet Ledesmanak vagy Damiánnak. Keresd Inést. Azt kérdezi, ki rendelte el a fizetéseket, nem csak azt, ki tűnik alá.
Volt egy másik, sárgás levél, amelyet évekkel ezelőtt küldtek Querétaróból. Felismertem a nevet az alul: Elena. Az anyám. Apám szerint egy balesetben halt meg, amikor öt éves voltam. A levél jóval az állítólagos halál után kelt.
“Arturo, Lucíának hazudni nem védi őt. Látni akarom. Nem dönthetsz mindkettő miatt.”
A földön ültem, a lábaim hidegek. Apám két különböző igazságot rejtett el ugyanabban a bútorban. Fel akartam hívni Damiánt, és magyarázatot követelni, de emlékeztem a figyelmeztetésre. Először lefotóztam a dokumentumokat, másolatokat tartottam egy új e-mailben, és írtam Inésnek.
Másnap reggel fogadott az irodájában, a központ közelében. Alaposan átnézte a jegyzetfüzetet, és összehasonlította a szerződések másolatát, amit a fájljában tartott. A számlaszámok és dátumok egyeztek; az Arturónak tulajdonított aláírás nem az.
“Ez igazolja a nyomozást,” magyarázta, “de önmagában nem bizonyítja, ki hamisította az aláírást vagy ki okozta apád halálát.
Megkért, hogy ne módosítsam a fájlokat, és ne adjam át senkinek. Látta, hogy fontos ügyek szétestek a papírok miatt, amelyek kéz nélkül cseréltek kezet. Felírta az oldalakat, az engedélyemmel fényképeket készített, és aláírt egy nyugtát, amelyben részletezte, mit nézett át. Azt is tanácsolta, hogy minden üzenetet a Ledesmától megőrizzem a telefonon, ahol megkaptam.
“Tudtad, hogy anyám még él?”
Inés elfordította a tekintetét.
