Úgy tűnik, ez tényleg fontos nap volt.
Eleanor bőséges, lédús szeletet vágott magának a sertéshúsból.
Két puha krumplit tett húslével átitatott, és friss kaport szórt mindenre. A kapar egy cserepben nőtt az ablakpárkányán.
A hűtőből egy ropogós, sós uborkát vett.
Ezután házi készítésű áfonyás likőrt öntött egy kis átlátszó pohárba. Ő már tavaly ősszel kezdte. A tányért és az üvegből az ablakhoz vitte le, majd egyedül leült.
A gyengéd esti nap arany fénnyel töltötte be a tiszta konyhát.
Kint fiatal nyírfalevelek halkan susogtak, és a verébek a vastag ágakon kiáltottak egymásnak.
A vacsora csodás volt.
A hús olyan puha volt, hogy szétessen a szájában. A krumpli összeomlott a villája alatt, és a éles bogyós likőr melegítette a torkát.
Eleanor nem sietett.
Lassan evett, élvezve minden falatot és a váratlan békét, ami a lakására telepedett.
Ezután egy erős csésze teát főzött magának, és boldogan evett egy nagy darab még meleg süteményt, amely tojással és zöldhagymával volt megtöltve.
A maradék húst, krumplitát és süteményeket dobozokba csomagolta.
Másnap elvitte őket a laborba, és megosztotta őket a kollégáival.
Mindig őszintén dicsérték a sütését. Valószínűleg újra megkérdeznék a receptet, és azon tűnődnének, hogyan tudta ilyen puhává tenni a tésztát.
Három nap telt el.
Kedden, az ebédszünetén Eleanor telefonja csörögni kezdett.
A fia neve jelent meg a képernyőn.
Daniel.
Nem kapta el a telefont. Befejezte a korty teáját, letette a csészét, és csak nagyjából az ötödik csörgés után válaszolt.
“Szia, anya,” mondta Daniel.
Hangja feszült volt. Volt benne zavar, és a jól ismert bosszúság – mintha Eleanor már tartozott volna neki valamivel.
“Emilyvel beszélgettünk. Hétvégén el kell mennünk a vidékre. Ideje elültetni a krumplit, és már most késünk. Velünk viszed az autódat, ugye? És figyelj… Megetted az összes húst, vagy még van belőle? Ma este beugrhatnánk és felvennénk.”
Eleanor a laboratórium ablakán keresztül nézett ki.
