Apró kék mellek ugráltak a napsütött, a klinika előtti járdán.

Halvány mosoly jelent meg az arcán.

“Ti magatok ültetitek el a krumplit, Daniel. Az egész történetet használhatod. Átadom neked a részemet, hogy később ne legyen félreértés. A húst tegnap vittem el a munkába, és megosztottam a kollégáimmal. Egyszerű emberek, nem válogatóak. Nem húzzák fel az orrukat a macskaeledel vagy a szegény kis asztalok miatt. Rendelhettek magatoknak egy drága éttermi ételt helyette. Végül is hozzászoktál a modern, luxus ételekhez.”

Eleanor befejezte a hívást, lefelé tette a telefont az asztalra, és újra kinyitotta a laboratóriumi naplóját.

Sok év után először nem fájt a feje egyáltalán sem.

És a következő hétvége teljesen szabad volt.

Nagyon hosszú idő után először senkinek sem volt terve, csak Eleanor.