“Claire, hallottad ezt? Évfordulóra szolgálnak fel minket, Pollockot! Jaj, ez az a fajta dolog, amit az emberek etetnek a kóbor macskáknak az épület mögött. Évekkel ezelőtt annyit ettünk ebből a halból, hogy még mindig nem bírom elviselni a gondolatot. Képzeld el, hogy meghívod az embereket egy ünneplésre, és fagyasztott erzsát teszünk az asztalra!”

Robert, aki addig csendben maradt, óvatosan nyúlt az egyik süteményért.

“Tökéletesen jó hal, Martha. Igazságtalan vagy.”

Hirtelen megfordult, hogy szembenézzen vele.

“Légy csendben. Most már van egy szakértőnk. Csak az érdekel, hogy megtöltsd a gyomrod. Nem érdekel, mit tesz valaki eléd.”

Aztán visszafordult Eleanorhoz.

“Ne vedd ezt személyesen, Ellie. Egyenes nő vagyok. Nem hazudok vagy nem hízelgek másoknak. De ez nem ünnepi vacsora. Ez gyakorlatilag sértés a vendégeiddel szemben.”

Sűrű, kínos csend telepedett a szobára.

Egy autó sziszegett az utcán kint. A falon lévő kakukkos óra egyenletes, mechanikus türelemmel mérte a másodperceket.

Végül Daniel felnézett a telefonjáról, és áthelyezkedett a kanapén. Mégsem próbált megvédeni anyját.

Ehelyett bosszúsan mondta: “Anya, őszintén, rendelhettél volna előre ételt. Minden hely kínál ünnepi csomagokat mostanában. Miért töltöttél két napot azzal, hogy a konyhában ölted meg magad, ha mindenki csak utána hallani fog? Valami kicsit modernebbre számítottunk.”

Eleanor lassan elfordította a fejét, és egyenesen ránézett.

“A szállítás pénzbe kerül, Daniel,” mondta nyugodt és szinte érzelemmentes hangon. “Kedden itt ültél, és azt mondtad, hogy az autófizetés után alig maradt elég benzinre. Mindent, ami ezen az asztalon van, a laboratóriumi fizetésemből és a nyugdíjamból vettem. Minden utolsó fillért.”

Martha hangosan sóhajtott, megforgatta a szemét, és szándékosan letette a villát.

“Ó, csodálatos. Na, kezdjük. Most az este hátralévő részét azzal töltjük, hogy meghallgatjuk, mennyibe került az uborka és hány fillér került a salátába. Családot látogatni jöttünk, de ehelyett egy étkezés mellett egy könyvelési jelentést kaptunk. Ha tudtam volna, milyen szegény asztal lesz ez, Roberttel egyenesen egy étterembe mentünk volna. Legalább rendesen enhettünk ott. Most pedig udvariasságból elvárják, hogy ezt elfojtsunk.”