Visszament a konyhába.
A sültedény még mindig a tűzhely fedelének alatt állt. A meleg, gazdag hús, fokhagyma és fűszerek illata lebegett a levegőben.
Eleanor kinyitotta a porcelán szekrényt, és elővette kedvenc porcelántányérját, amelynek keskeny arany peremje volt.
Ezt a tányért igazán fontos alkalmakra tartotta. Még a vendégek is ritkán használták, mert mindig félt, hogy valaki véletlenül eltöri.
Úgy tűnik, ez tényleg különleges nap volt.
Vágott magának egy bőséges, szaftos sertésváll szeletet.
Mellé két húslé áztatott krumplit tett le, és bőkezűen friss kaporral szórt az ablakpárkányára.
A hűtőből elővett egy kemény, ropogós savanyúságot.
Ezután egy kis házi áfonyalikőrt töltött egy átlátszó felesüvegbe. Már tavaly ősszel kezdte áztatni.
Végül leült az ablakhoz.
A gyengéd esti nap arany fénnyel töltötte be a tiszta konyhát.
Kint fiatal nyírfalevelek halkan susogtak. Valahol a sűrű ágak között verébek kiáltottak oda-vissza.
Az étel csodás volt.
A hús olyan puha volt, hogy szétessen a szájában. A krumpli a villája alatt eredt, és a éles, bogyós édes likőr kellemesen melegítette a torkát.
Eleanor nem sietett.
Lassan evett, élvezve minden falatot és a váratlan csendet, ami visszatért a lakásába.
Ezután főzött magának egy erős csésze teát, és boldogan evett egy nagy darab még meleg süteményt, amely zöldhagymával és tojással volt megtöltött.
A maradék húst, krumpliát és süteményeket dobozokba csomagolta.
Másnap mindent elvitt a laborba, és megosztotta kollégáival.
Mindig őszintén dicsérték a házi készítésű sütését. Valószínűleg újra megkérdeznék a receptet, és azon tűnődnének, hogyan tudta ilyen puhává tenni a tésztát.
Három nap telt el.
Kedden, az ebédszünetén Eleanor telefonja csörgött.
A fia neve jelent meg a képernyőn.
Daniel.
Nem kapta el a telefont.
Befejezte a kortyot a teából, letette a csészét az asztalra, és csak nagyjából az ötödik csörgés után válaszolt.
“Szia, anya,” mondta Daniel.
Hangja feszült volt.
Volt benne zavar, és a jól ismert bosszúság – mintha Eleanor már tartozott volna neki valamivel.
