“Claire és én beszélgettünk. Mindenesetre hétvégén el kell mennünk a kunyhóba. Ideje elültetni a krumplit, és kezd kifogyni az időnkből. Velünk viszed az autódat, ugye? És figyelj… Megetted az összes húst, vagy még van belőle? Ma este beugrhatnánk és felvehetnénk.”

Eleanor a laboratórium ablakán keresztül nézett ki.

Apró kék mellek ugráltak a napsütött, a klinika melletti napsütött járdán.

Alig látszó mosoly jelent meg az arcán.

“Most már magatok ültethetitek el a krumplit, fiam. Szívesen használhatod az egész cselekményt. Átutalom neked a részemet, hogy később ne legyen félreértés. A húst tegnap adtam át a kollégáimnak. Egyszerű emberek, és nem nehéz őket kielégíteni. Nem húzzák fel az orrukat a macskaeledel vagy egy szegény nő asztala miatt. Rendelhettek magatoknak egy drága étteremi kiszállítást. Most már hozzászoktál a modern, elegáns menükhez.”

Eleanor befejezte a hívást, lefelé tette a telefont az asztalra, és újra megnyitotta a laboratóriumi naplóját.

Sok év után először nem fájt a feje egyáltalán sem.

És a hétvége teljes egészében az övé volt.

Ezúttal senki sem tervezett, csak Eleanor.