“Igen, drágám. Holnap hamarosan ott leszek.

Inés elmosolyodott.

“Meg akarom tanítani olyan virágokat, mint anyukáé.”

Adrian odalépett, megcsókolta a homlokát, és így válaszolt:

“Nagyon szeretnék tanulni.

Ezúttal nem egy olyan ígéret volt, amit a saját bűntudatának enyhítésére tettek.

Másnap Adrián hazaért, mielőtt nassolni kezdett.

És amikor Inés meghallotta, hogy kinyílik az ajtó, egy doboz ceruzával a kezében rohant hozzá.

Az apja a mobiltelefonját az asztalra tette, és mellé ült.

Mert annak a lánynak a hangja nem tért vissza egy nagyobb háznak, drágább kezelésnek vagy egy új embernek, aki az anyját helyettesíti.

Elkezdett visszatérni, amikor valaki tiszteletben tartotta a csendjét, megőrizte a rajzait, és hagyta, hogy emlékezzen bűntudat nélkül.

És Adrián végre megértette, hogy a lányának soha nem kellett elfelejtenie Lucíát, hogy újra mosolyogjon.

Csak tudnia kellett, hogy továbbra is szeretheti őt anélkül, hogy elveszítené azokat, akik mellette maradtak.