Aznap este a festményt a nappaliba vitte, és a családi fényképek mellé helyezte.
Nem törölt egyetlen képet sem Luciáról.
Nem próbálta úgy tenni, mintha Teresa átvegye a helyét.
Minden ember másképp is tartozott Agnes történetéhez.
Hetekkel később, egy esős délutánon Adrián egyedül a konyhában találta meg lányát.
Leült mellé, és elkezdett színezni.
Hirtelen Inés leteszi a ceruzáját.
“Apa, szomorú vagy, amikor anyáról beszélünk?”
Adrián pár másodpercig válaszolt.
“Néha igen. Mert annyira hiányzik.
A lány lehajtotta a fejét.
“Én is.
Gyengéden simogatta a haját.
“De együtt lehetünk szomorúak. Nem kell titkolnod az érzéseidet, hogy gondoskodj rólam.
Inés figyelmes maradt.
Aztán a fejét apja karjára hajtotta.
“És folytathatjuk a rajzolást?”
Adrián hozta neki a színes dobozt.
“Annyiszor, ahányszor csak akarod.”
A lány zöld viaszt választott.
És amikor az eső finoman az ablakokat érte, elkezdett egy újabb virágokkal teli ruhát rajzolni.
Adrian mellette ült.
Már nem keresett azonnali megoldást, és nem számolta ki, mennyi időbe telik, míg a lánya teljesen felépül.
Megtanulta, hogy a szerelem arról is szól, hogy meghallgatjuk, amit valaki nem tud kimondani.
Hónapokig hitte, hogy vissza kell szereznie Inés hangját, hogy újra megtalálja.
De aznap délután megértette, hogy először vissza kell szereznie valamit, amit maga veszített: a jelenlét képességét.
Abban a hatalmas házban még mindig üres szobák, fájdalmas emlékek és nehéz napok voltak.
Lucía még mindig nem tudott visszatérni.
Semmi sem változtatna ezen.
De a fényképei visszatértek a polcokra, a neve visszatért a beszélgetésekbe, és az emlékei már nem voltak rejtegetnivalók.
Teresa továbbra is ott dolgozott, tisztelve és szeretett, anélkül, hogy feladta volna a saját életét a családon kívül.
És Inés tovább fejlődött, megtanulta saját tempójában kifejezni az érzelmeit, kísérve azokat, akik szerették.
Egy éjszaka, amikor Adrián épp le akarta kapcsolni a lámpát a szobájában, a kislány hívta.
“Apa, holnap hamar el tudsz érni?”
Az ágy felé fordult.
