Addig természetesnek vette, hogy az éjszakai elérhetősége a feladatai közé tartozik, miközben valójában Inést kísérte el olyan órákon, amelyeknek pihentetőnek kellett volna lenniük.
Rendszerezték ezt az időt, átszervezték a feladatait, és megállapodtak abban, hogy nem kell a munkanapján kívül gondoskodnia róla.
“Azt akarom, hogy folytasd a munkát itt,” mondta neki Adrián, “de azt is szeretném, ha saját életed lenne.
Teresa megköszönte neki a szavait.
“Nagyon szeretem Inést. De apjára van szüksége, nem valaki másra, aki átvegye a helyét.
Ez a válasz megerősített valamit, amit Adrián már kezdett megérteni.
Teresa soha nem próbált Inés anyja lenni.
Csak egy biztonságos helyet kínált neki, ahol kifejezheti szomorúságát.
És éppen ezért tanult megbízni benne.
Két hónappal később Inés részt vett egy festőműhelyen, amelyet egy pozuelói kulturális központ szervezett.
Az első reggel az ajtó mellett állt, és figyelte a többi gyereket.
Adrián nem kényszerítette őt azonnal, hogy integrálódjon.
A tanár tudta a helyzetét, és hagyta, hogy egy külön asztalon kezdjen rajzolni.
Ahogy teltek a felvételek, Inés elkezdett festményeket megosztani más kollégáival. Először megmutatta a szükséges színeket. Aztán elkezdett néhány szót mondani.
Az előrelépések kicsik voltak, de valósak.
Egy délután hazatért egy mappával a karjában.
Az irodában kereste az apját.
“Apa.
Adrian azonnal felemelte a fejét.
Inés odalépett, és egy festményt tett az asztalra.
Egy nagy házat rajzolt, egy virágokkal teli kertet és három embert, akik kézen fogták.
Egy magas alak kék inget viselt.
A legfiatalabbnak barna haja volt.
A harmadik fehér kötényt viselt.
Adrián felismerte Teresát.
De volt még egy részlet.
Az egyik ablakban egy zöld ruhában viselt nő jelent meg, apró virágokkal körülvéve.
Adrian sokáig bámulta a rajzot.
“Anya?”
Inés bólintott.
“Otthon van.
Könnyek teltek meg a szemében.
“Igen, drágám. Mindig lesz helyed itt.
A lány a kertben lévő három alakra mutatott.
“És együtt vagyunk.
Adrian gyengéden megölelte.
