Kinyitottam az ajtót.
– Menj, Mark.
A férfi egy pillanatig habozott, majd lehajtott fejjel kilépett a folyosóra. A bőröndök kerekei halkan zörögtek a hideg kövön.
Nem vártam meg, amíg beszáll a liftbe.
Becsuktam az ajtót. Ráfordítottam a felső biztonsági zárat. Aztán az alsót is. A reteszek tompa, nehéz, fémes kattanással csúsztak a helyükre.
A lakásban csend lett.
Egy hatalmas, tiszta, visszhangzó csend.
Odasétáltam a kanapéhoz, leültem a puha bőrre. Bruno azonnal odajött hozzám, a nehéz, meleg fejét a térdemre hajtotta, és mélyet sóhajtott. Megsimogattam a fülét, érezve a selymes szőrt az ujjaim alatt.
A televízió még mindig világított a falon, de most már nem a hitelkérelmet mutatta. A képernyővédő kapcsolt be: egy nyugodt, kék óceán hullámai mossák a homokos partot, végtelen, tiszta horizonttal a távolban.
Nem voltam éhes többé. A vacsorám elment, de a lelkemben lévő fojtogató görcs – az a nehéz, mérgező kő, amit hat hónapja cipeltem a mellkasomban minden áldott nap, amikor beléptem ezen az ajtón – végleg elpárolgott.
A lakás az enyém volt. A csend az enyém volt. A jövőm az enyém volt.
És miközben a város fényei lassan kialudtak a horizonton, felálltam, kimentem a konyhába, felkapcsoltam a kávéfőzőt, és életemben először úgy éreztem: hazaértem.
