Linda a falhoz hátrált, a kezei görcsösen kapaszkodtak a tapétába.
– Ez… ez valami tévedés! – sikította az anyósom. – Ez a fiam lakása! Nem jöhetnek be ide! Nincs joguk hozzá!
Keller főügyész előrelépett, felnyitotta a mappáját, és a televízió kékes fényében felolvasta a fejlécet.
– Linda Vance és Rachel Vance? – kérdezte a férfi, a hangja száraz volt, hivatalos, mentes minden érzelemtől.
Rachel zokogni kezdett, a tenyerébe temetve az arcát. Linda nem válaszolt, csak zihált a fal mellett.
– A Fulton Megyei Felsőbíróság 2026/412-es számú végzése alapján – folytatta Keller – házkutatási és lefoglalási parancsot hajtok végre az L&R Aesthetics & Boutique LLC ügyében, informatikai eszközök, pénzügyi nyilvántartások és hamisított okiratok lefoglalása céljából. Továbbá tájékoztatom önöket, hogy a Georgiai Büntető Törvénykönyv 16-9-1. szakasza alapján személyazonossággal való visszaélés, okirathamisítás és különösen nagy értékre elkövetett csalás bűntettének megalapozott gyanújával előállításra kerülnek a kerületi kapitányságra.
Az egyik rendőr előrelépett, a bilincs csörrenése élesen hasított át a szobán.
– Tegye a kezét a háta mögé, asszonyom – mondta a rendőr Lindának.
– Mark! – üvöltötte Linda, miközben a hideg acél rákattant a csuklójára. – Csinálj valamit! A fiam vagy! Mondd meg nekik, hogy te adtad a pénzt! Mondd meg nekik, hogy az a tiéd volt!
Mark ott állt a konyhasziget mellett. A szája tátva maradt, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ránézett az anyjára, majd rám nézett, és a tekintetében a legsötétebb, legmegsemmisítőbb pánik ült. Tudta: ha azt mondja, hogy ő adta a pénzt, azonnal bűntárssá válik a hitelcsalásban és a hamisításban. Ha megpróbálja megvédeni őket, vele együtt kattan a bilincs.
És Mark – pontosan úgy, ahogy egész életében tette, valahányszor dönteni kellett volna – a gyávaságot választotta.
Lehajtotta a fejét. Lassan, némán hátrált a hűtőszekrény felé, elkerülve az anyja tekintetét.
