– És a hatvanötezer dolláros hitel az én nevemben? – léptem olyan közel hozzá, hogy éreztem az arcán a megizzadt bőr savanykás szagát. – Az is egy „kölcsön” volt, Mark? Ha a cég csődbe megy – ami egyértelmű, hiszen egyikük sem ért semmihez az ingyenélésen kívül –, ki fizette volna vissza a törlesztőrészleteket? Ki ment volna a csődbe? Ki vesztette volna el a könyvvizsgálói engedélyét a Georgiai Számviteli Kamaránál?
Mark nem válaszolt. A tekintete lesiklott a padlóra.
– Én – feleltem a saját kérdésemre. – Én vesztettem volna el mindent. Az engedélyemet, a partnerségemet, a hitelképességemet, a jövőmet. Ti hárman feléltétek volna a vagyonomat, aztán amikor már nem maradt volna semmi, Linda pontosan ugyanígy a kutyatálba öntötte volna az életemet, és azt mondta volna: „Nem vagyunk itt azért, hogy szolgáljunk téged.”
Az óra a konyhafalon tizenegyet ütött.
Ebben a pillanatban a bejárati ajtó előtt nehéz, határozott léptek zaja verte fel a lépcsőház csendjét.
Három rövid, kemény kopogás dördült az ajtón.
Linda összerezzent, a keze a szívéhez ugrott. Rachel felugrott a kanapéról, a tekintete megbabonázva tapadt a faajtóra.
– Ki az? – kérdezte Rachel reszkető hangon. – Elena… ki az?
Odasétáltam az előszobába. Nem siettem. Levettem a kabátomat a fogasról, felakasztottam a helyére, majd elfordítottam a biztonsági zárat.
Az ajtó feltárult.
A folyosón két egyenruhás rendőrtiszt állt az atlantai rendőrkapitányságról, mögöttük pedig egy sötétkék öltönyös, negyvenes férfi: Thomas Keller, a helyettes főügyész. A kezében egy hivatalos, bírósági bélyegzővel ellátott végzés pihent.
– Jó estét, Elena – biccentett Keller felém tiszteletteljesen. – Készen álltok?
– Jó estét, Thomas – léptem hátrébb, utat engedve nekik. – Igen. Mindenki itt van.
A rendőrök beléptek a tágas előszobába. A nehéz taktikai bakancsaik tompán koppantak a parkettán. Amikor beértek a nappaliba, a jelenlétük azonnal betöltötte a teret: a fegyverövek csikorgása, a rádiók halk sercegése azonnal eloszlatta az eddigi családi játszmák minden illúzióját.
