– Te átkozott féreg! – sikította Linda, ahogy a rendőr megfogta a karját és az ajtó felé terelte. – Felneveltelek! Mindent megadtam neked! Egy senki vagy! Egy gyáva senki!
Rachel nem kiabált. A fiatal lány zokogva hagyta, hogy a másik rendőr megbilincselje. Amikor elhaladt mellettem a folyosón, megállt egy pillanatra. A szeme vörös volt, a sminkje elkenődött az arcán.
– Elena… kérlek… nem akartam – suttogta. – Anya mondta, hogy sosem tudod meg… azt mondta, annyi pénzed van, hogy észre sem veszed…
– Észrevettem, Rachel – mondtam halkan, és a szemébe néztem. – Minden egyes centet észrevettem. És most meg kell tanulnod, hogy a tetteidnek súlya van. A világ nem egy ingyenes butik, ahol mások életét költheted el a látszatért.
A két rendőr kivezette őket a lakásból. A lépcsőházban még sokáig visszhangzott Linda átkozódása és a bilincsek tompa csörgése, mielőtt a lift ajtaja bezárult volna utánuk.
A szobában csend lett.
Thomas Keller még ott maradt a nappaliban, egy tabletet tartva a kezében.
– Elena – lépett hozzám a főügyész. – A technikusok holnap reggel jönnek lefoglalni a laptopokat és a router adatforgalmi naplóját. A zárolási végzést a bankoknak már kézbesítettük. A hitelkérelmet érvénytelenítettük, a Vanguard számládon lévő tizennyolcezer-hétszáz dollárt pedig a biztosítási alapból zároltuk kártérítésként. Nem veszítesz semmit.
– Köszönöm, Thomas – nyújtottam a kezem.
A férfi megrázta a kezem, vetett egy utolsó, mélyen megvető pillantást a konyhában gubbasztó Markra, majd biccentett.
– Ha bármire szükséged van az éjjel, hívj. Holnap tízkor várlak a hivatalos tanúvallomásra.
– Ott leszek.
Keller távozott. Az ajtó halkan, diszkréten zárult be mögötte.
Kettesben maradtunk a száztíz négyzetméteren.
Csak Mark, én és Bruno, aki most békésen lefeküdt a szőnyegre, a fejét a két mancsa közé hajtva.
Mark lassan felnézett. A kezei még mindig a konyhapultot markolták.
