Linda arca most már nemcsak fakó volt; a ráncai elmélyültek, a szája körül a bőr kékeslilára vált.
– Nem küldheted börtönbe a saját családodat, Elena! – a hangja remegett a dühtől és a félelemtől. – Mark a férjed! Ha engem börtönbe zársz, ha a lányomat meghurcolod, a fiam élete tönkremegy! Elbocsátják az iskolából! Soha többé nem kap tanári állást! Hát nem érted, mit teszel vele?!
Ránéztem a férjemre.
Arra az emberre, akivel öt évvel ezelőtt egy tengerparti kápolnában fogadtam örök hűséget. Arra az emberre, aki az esküvőnkön azt suttogta a fülembe, hogy én vagyok az egyetlen biztos pont az életében, aki mellett végre biztonságban érzi magát. Éveken át hittem neki. Hittem, amikor azt mondta, hogy az anyja csak „nehéz természetű”, hogy a húga „még nem találta meg a helyét”, és hogy nekem kell türelmesebbnek lennem, mert én vagyok az erősebb, a sikeresebb, a függetlenebb.
És most megláttam a teljes igazságot.
Mark nem volt áldozat a két domináns nő között. Mark volt a csendes társuk. A cinkos, aki a háttérből biztosította a terepet, aki ellopta az irataimat a fiókból, aki megadta nekik a jelszavaimat, és aki minden egyes alkalommal, amikor számon kértem a hiányzó dolgokat, azt suttogta: „Ne kezdj bele, Elena. Ők családtagok.”
– Mark – szólítottam meg.
A férjem lassan felemelte a fejét. A szemeiben nem volt bűnbánat. Csak az a szánalmas, gyáva védekezési ösztön derengett benne, amellyel a gyengék mindig a körülményeket hibáztatják.
– Én nem akartam, Elena – motyogta. – Rachelnek nem volt semmije. A barátja kirúgta, anyámnak elárverezték a lakását a tartozásai miatt… nem volt hová menniük! Te annyit keresel! Havi tizenötezer dollárt hozol haza! Mi az neked az a néhány ezer? Meg sem érzed! Azt hittem, ha a cég beindul, visszafizetik! Esküszöm, úgy volt, hogy visszafizetik az első profitból!
