– Elena… – a hangja alig volt több egy rekedt nyöszörgésnél. – Kérlek. Mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy csak meg akartad leckéztetni őket. Visszavonhatod a feljelentést. Thomas a barátod, elsimíthatja…
– Nem vonok vissza semmit, Mark – mondtam, miközben odaléptem az előszobaszekrényhez.
Kinyitottam a tolóajtót. A szekrény aljából előhúztam két nagy, fekete bőröndöt. Nem az enyémek voltak. Azok a bőröndök voltak, amikkel Mark öt évvel ezelőtt beköltözött ide a kis albérletéből.
Odalöktem őket a nappali közepére. A kerekek megcsikorogtak a tölgyfa parkettán, és a bőröndök tompa puffanással álltak meg Mark lába előtt.
– Mit csinálsz? – kérdezte a férfi, és a szemei tágra nyíltak a rémülettől.
– Csomagolsz, Mark – feleltem nyugodtan. – Pontosan harminc perced van, hogy összeszedd a ruháidat, a könyveidet és a személyes holmidat.
– Ez az én otthonom is! – csattant fel hirtelen, egy utolsó, kétségbeesett próbálkozással. – Házasok vagyunk! Nem tehetsz ki az utcára az éjszaka közepén! Törvényes jogom van itt lakni!
Kihúztam a kék dossziéból egy másik papírlapot. Egy fehér, frissen nyomtatott bírósági végzést.
– Ez egy ideiglenes megelőző távoltartási végzés, Mark – nyújtottam felé a lapot, de nem adtam a kezébe; a márványpultra fektettem. – A családi vagyon elleni súlyos bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja és személyazonossággal való visszaélés miatt a bíróság ma délután háromkor elrendelte az azonnali távoltartásodat ettől az ingatlantól és tőlem személyesen. Száz méter. Ha harminc perc múlva még ebben a lakásban vagy, felhívom a recepciót, és a biztonságiak hívják vissza Kellert. És akkor ma éjjel te is az anyád mellett alszol a fogdában.
Mark teste megroggyant. A lábai felmondták a szolgálatot, és lecsúszott a konyhaszékre. Rám nézett, és a szemében végre megjelent a valódi, tiszta megsemmisülés.
– Hová menjek? – kérdezte suttogva. – Nincs pénzem. A közös számlát zárolták… hová menjek az éjszaka közepén?
