A farm udvarát fojtogató csend ülte meg. Claudio León gúnyos mosolya elterült az arcán, miközben az összehajtott papírt felmutatta. Mögötte a két fegyveres ember türelmetlenül igazgatta a kabátja alá rejtett pisztolytáskákat. Tizón, a fekete kutya, mély, rekedt morgással állt Mateo lába mellett, készen arra, hogy a gazdája egyetlen intésére támadjon.
Mateo egyetlen lépést sem hátrált. Megállt a ház és a lovak között, széles vállaival elfedve Elenát, aki az ajtófélfának támaszkodva szorította a hasát. A lány szemeiben rémület bujkált, de amikor Mateo hátára nézett, a félelem helyét átvette valami, amit már éve elfelejtett: a biztonság érzése.
– Ez a dokumentum egy adósságigazolás, Mateo – mondta Claudio fensőbbségesen, és egy lépést tett előre. – Honorio Salazar, ez a vén, csődbe ment szörnyeteg, eladta nekünk a földjeit, és biztosítékként a lányát ajánlotta fel. Az apám, Don Baltazar León, nem tűri, hogy egy Salazar megszökjön az adósság elől. És főleg nem tűri, hogy a fiam vére egy fattyúként szülessen meg egy ilyen koszos hegyi tanyán!
– Elena nem adósság, és nem tárgy – felelte Mateo csendesen, de a hangja olyan szilárd volt, mint a hegyet alkotó gránitsziklák. – Ez a föld az én birtokom. Aki ide belép engedély nélkül, az a törvényt és az Istenem békéjét sérti meg.
– Istenem? – horkant fel Claudio elutasítóan. – Azt hiszed, a te szentfazék imáid megvédenek a León család fegyvereitől? Hozd ki a nőt, vagy porig égetem ezt a tanyát a csirkéiddel és a teheneddel együtt!
Abban a pillanatban a pajta árnyékából előlépett Jacinto. Az öreg munkás kezében egy régi, de gondosan megtisztított vadászpuska volt. Nem emelte fel, csak a földre szegezte a csövét, de a tekintete, amellyel Claudiót nézte, meglepően éles és veszélyes volt egy közel hatvanéves embertől.
