A tömeg szétvált, és egy szövetségi járőrkocsi gördült be az udvarra. Egy magas, szigorú tekintetű tiszt lépett ki a járműből, kezében a szövetségi elfogatóparancsokkal.

– Don Baltazar León és Claudio León – mondta a tiszt. – A szövetségi ügyészség letartóztatási parancsot adott ki önök ellen dokumentumhamisítás, zsarolás és Honorio Salazar halálában való bűnrészesség gyanújával. Tegyék le a fegyvereket!

Claudio megpróbált a pisztolyáért nyúlni, de Jacinto gyorsabb volt: a puskatusa keményen lecsapott Claudio vállára, mire a férfi a porba hullott. A fegyveresek látva, hogy a szövetségi rendőrség és a falu népe is ellenük fordult, eldobálták a fegyvereiket, és megadták magukat.

Baltazar León összetörve, bilincsbe vert kézzel nézett Mateo felé, miközben a rendőrök a kocsiba ültették.

– Vége van, Baltazar – mondta Mateo csendesen. – A gyűlölet, amit elvetettél, most aratást hozott a saját fejedre.

5. RÉSZ: Az ÚJ HAJNAL A DOMBON
Hetek telt el a viharos események óta. San José de las Lajasban a bőség és a béke időszaka köszöntött be. A León család hatalma végleg megtört, a hamisított adósságokat eltörölték, és Honorio Salazar földjei hivatalosan is Elena tulajdonába kerültek.

A tavasz első meleg napsugarai aranyfénybe vonták Mateo farmját. A kerti fák virágba borultak, a csirkék vidáman kapirgáltak az udvaron, és Mimosa, a makacs tehén békésen legelt a kerítés mellett.

Elena a verandán ült, a kis Máriát szoptatva. Már nem az a riadt, tépett ruhás lány volt, aki hét hónapos terhesen menekült az úton. Az arca kipirult, a szemeiben boldogság és nyugalom tükröződött.

Mateo lépett ki a házból. Kezében két csésze friss, gőzölgő kávét hozott. Letette az asztalra, majd leült Elena mellé a fapadra.

– Mire gondolsz, Elena? – kérdezte Mateo gyengéden.

Elena felnézett a férfira, aki befogadta őt, amikor senki más nem akart segíteni rajta.