– Ha megengedi, patron – szólalt meg Jacinto tisztelettudóan Mateo felé fordulva, de a szemét nem vette le az idegenekről –, a León család régen elfelejtette, mit jelent a becsület ezen a vidéken. Don Baltazar azt hiszi, megveheti a megyét, de San José de las Lajasban a föld még mindig a becsületes embereké.

Claudio elfehéredett a dühtől, amikor meglátta a puskát. – Megbolondultál, te öreg senki?! Lőni merészelsz a León családra?

– Nem lőni akar – lépett előre Diego is, a tizenhét éves fiú, egy nehéz vasvillát szorongatva a kezében. – De ha kell, átszúrjuk a teherautója kerekeit, mielőtt elérné a főutat.

Claudio tudta, hogy a helyzet kisiklott a kezéből. Nem számított rá, hogy Mateo – akit a faluban csak „a domb pajtatornyájának” csúfoltak a szigorú, vallásos életmódja miatt – ilyen nyíltan szembeszáll vele, és a munkásai is kiállnak mellette.

– Ez még nem az út vége, Mateo! – kiáltotta Claudio, és megfordult, visszataszítva a papírt a zsebébe. – Visszajövök. És amikor visszatérek, az apám hozza el a seriffet is. Legalizáltuk a papírokat. Elena velem jön, akár élve, akár holtan!

A teherautó motorja felbőgött, és a jármű vastag porfelhőt hagyva maga mögött elrobogott a kavicsos úton.

2. RÉSZ: A TITOK, AMIT JACINTO HORDOZOTT
Aznap este Doña Remedios forró kamillateát és friss kenyeret tett az asztalra. Elena némán ült az asztalfőn, az ujjai remegtek, miközben a bögrét szorongatta. Mateo az asztal túlsó végén ült, a Biblia kinyitva feküdt előtte, de nem olvasott. A tekintete Elenán pihent.

– Honnan ismered az apámat, Jacinto? – kérdezte Elena halkan, megtörve a házra nehezedő nyomasztó csendet. – Amikor meghallottad Honorio Salazar nevét, elhagytad a ketrecet, és azóta alig nézel rám.

Jacinto a sarokban ült, és a kalapja karimáját morzsolgatta a kezében. Nehéz sóhaj szakadt ki a mellkasából, mielőtt Mateo felé fordult volna.