Don Baltazar kiszállt az első autóból. Egy kövér, ősz hajú, pöffeszkedő ember volt, akinek a szemeiből hiányzott minden emberi érzés.
– Mateo! – kiáltotta a bíró, aki Baltazar mellett állott. – Hivatalos bírósági felhatalmazással jöttünk! A lány, Elena Salazar, törvénytelenül tartózkodik a birtokodon, és a León család jogos jussát képező dokumentumokat rejtegeti! Add át a nőt és a gyermeket, különben letartóztatunk törvényes rend elleni szegülésért!
Mateo nem hátrált meg. Kiegyenesedett, és kihúzta a zsebéből a hivatalos megyei pecsétes levelet.
– A bíróság már meghozta a döntését, bíró úr – mondta Mateo csengő, határozott hangon, amely átvágott a reggeli ködön. – Honorio Salazar végrendelete és a birtokjog be van jegyezve San Luis Potosíban. A szövetségi rendőrség már úton van ide, hogy ellenőrizze a végrehajtást.
Baltazar León elnevette magát, egy durva, rekedt nevetéssel. – A szövetségi rendőrség messze van, Mateo! Itt én vagyok a törvény! Emberek, hozzátok ki a nőt!
A fegyveresek előreléptek, de abban a pillanatban a farm mögötti ösvényről motorok zúgása hallatszott. Nem a szövetségi rendőrség volt az – hanem San José de las Lajas falujának lakói.
A pék, a kovács, a boltos, a szomszédos kecskepásztorok és Don Eusebio vezetésével legalább húsz ember érkezett meg, kaszákkal, fejszékkel és vadászpuskákkal a kezükben.
– Elég volt a León család erőszakjából! – kiáltotta Don Eusebio, és megállt Mateo mellett. – Éveken át tűrtük, hogy elvegyétek a földjeinket, hogy megfélemlítsétek a gyerekeinket! De Mateo tisztességes ember! Istenfélelemben él, és soha nem bántott senkit! Nem hagyjuk, hogy elvigyétek az asszonyt és a kisbabát!
A falu népe felsorakozott Mateo kőháza előtt. Claudio és az apja döbbenten nézték a tömeget. Nem számítottak rá, hogy a falu – amely éveken át hallgatott a félelem miatt – most kiáll a „domb pajtatornyája” mellett.
– Bolondok vagytok! – üvöltötte Claudio. – Elpusztítalak benneteket!
– Elég volt, Claudio! – dördült fel egy újabb hang.
