– Patron… úgy gondolom, ideje elmondanom azt, amit húsz éve őrzök a szívemben – mondta az öreg munkás. – Mert Isten nem hoz semmit hiába erre a farmra.
Mateo bólintott. – Beszélj, Jacinto. Ebben a házban nincs helye a titkoknak, amik félelmet szülnek.
Jacinto közelebb húzta a székét az asztalhoz.
– Húsz évvel ezelőtt én nem ezen a farmon dolgoztam – kezdte az öreg, és a hangja rekedtté vált az emlékektől. – Honorio Salazar birtokán voltam intéző. Honorio akkoriban kemény ember volt, de igazságos. Egy nap azonban megjelent nála Don Baltazar León – Claudio apja. Egy nagy kiterjedésű földterületről volt szó a hegyekben, amely alatt tiszta forrásvíz folyt. Baltazar meg akarta venni, de Honorio megtagadta. Azt mondta, a víz a falué, nem lehet eladni egyetlen embernek sem.
Elena tágra nyílt szemmel hallgatta. – Az apám védte a vizet? De hát… ő mindig olyan fukar és kemény szívű volt velem!
– Azért vált olyanná, kisasszony, mert Baltazar León elpusztította őt – folytatta Jacinto. – Amikor Honorio nem volt hajlandó eladni a földet, Baltazar koholt vádakkal feljelentette, elégette a raktárait, és tönkretette a hitelét. Aztán elküldte a saját embereit, hogy rabolják el Honorio feleségét – a maga édesanyját, Elena kisasszony. Édesanyja a stressz és a félelem miatt halt meg, amikor maga még csak kislány volt. Honorio összetört. Bűnösnek érezte magát, bezárkózott, és a félelem tette őt azzá a keserű emberré, akit maga ismert.
Elena szemeiből kicsordultak a könnyek. – Azt hittem, apám utált engem… Azt hittem, azért hagyott el az autóban hét hónapos terhesen, mert szégyellt engem!
– Nem szégyellte, kisasszony – mondta Jacinto halk szelídséggel. – Az utolsó levelében, amit Honorio nekem küldött, mielőtt a León család elüldözte volna a saját házából, azt írta: „Jacinto, ha valaha találkozol a lányommal, mondd meg neki, hogy a León család elől csak úgy menekülhet meg, ha megtalálja azt az embert, aki nem féli Baltazar nevét. Keresse meg Mateo farmját a dombon.”
