– Mateo… – suttogta a lány remegő ajkakkal. – A kisbaba… jön.
Doña Remedios azonnal cselekedett. – Jacinto! Gyújts tüzet a konyhában, és forralj vizet! Diego, hozz tiszta lepedőket a kamrából! Mateo, vidd fel Elenát a belső szobába!
Mateo óvatosan, mint egy törékeny kincset, a karjába vette a lányt. Elena a férfi nyakába kapaszkodott, a feje Mateo mellkasán pihent, ahol hallhatta a férfi szívének egyenletes, szilárd verését.
– Ne félj, Elena – suttogta Mateo, miközben letette őt a tiszta, fehér lepedőkkel megvetett ágyra. – Az Isten, aki idevezetett téged, nem hagy el ebben az órában sem.
Kint a sivatagi hegyek felett kitört a vihar. A dörgés megrázta a kőház ablakait, az eső zokogva csapkodta a tetőt, de bent a szobában a szeretet és a gondoskodás melege uralkodott. Három órás nehéz küzdelem után a szobát betöltötte egy újszülött gyermeki sírás éles, tiszta hangja.
Doña Remedios egy puha, meleg takaróba csomagolta a kislányt, és Elena karjaiba fektette.
– Egy gyönyörű, egészséges kislány – mondta a bába könnyes szemmel.
Elena a gyermekére nézett, majd Mateo felé fordult, aki az ágy mellett térdelt, és csendben imádkozott.
– Mária – mondta Elena halkan. – Máriának fogják hívni. A Szent Szűz után, aki vigyázott ránk.
4. RÉSZ: A VÉGSŐ CSAPDA ÉS AZ IGAZSÁGTÉTEL
A gyermek születése utáni harmadik napon a vihar elült, de a veszély nem múlt el. Claudio León nem volt az a férfi, aki elviselte a vereséget.
Hajnalban, mielőtt a nap áttörte volna a ködöt, három fekete teherautó vette körül Mateo farmját. Claudio nem egyedül jött: magával hozta az apját, Don Baltazar Leónt, és hat fegyverest, valamint a korrupt helyi bírót, aki a zsebükben volt.
Tizón ugatása felverte a farm csendjét. Mateo kilépett a verandára. Jacinto és Diego mögötte álltak, de most Mateo feltartotta a kezét, intve nekik, hogy maradjanak hátul.
