— És mi lesz most? — kérdezte halkan, megtört hangon.
— Te hazamész az anyádhoz — feleltem. — Én pedig élem az életemet a saját házamban.
Megfordultam, visszasétáltam a verandára, s beléptem az ajtón. Nem vártam meg, amíg elmegy. Bezártam a zárat, s a falnak támaszkodva hallgattam, ahogy a léptei lassan, nehézkesen távolodnak a kavicsos úton.
Tavaszra a kert újra virágba borult.
Apám hidrangeái hatalmas, kék és lila gömbökké fejlődtek a kerítés mellett. A konyhaablakot szélesre tártam, s a friss, meleg tavaszi szél átjárta a szobákat.
Sarah szombat délután átjött hozzám egy üveg borral. Kiültünk a verandára, a régi fa kerti székekre, amelyeket még apámmal csiszoltam le tíz évvel ezelőtt.
— Hallottál a legfrissebb hírekről? — kérdezte Sarah, miközben kitöltötte a bort.
— Próbálom elkerülni őket, de tudom, hogy úgyis elmondod — mosolyogtam rá.
— Diane eladta a saját házát — újságolta Sarah büszkén, mint aki a legféltettebb titkot tárja fel. — Nem tudta kifizetni a kirklandi projekt előlegét, mert a bank megtagadta a hitelt Ryan alacsony jövedelme miatt. Most mindketten egy bérelt, kétszobás lakásban élnek Bellevue-ben. És a pletykák szerint Ryan azóta egyetlen randira sem tudott elmenni, mert Diane minden egyes nőben az „új Emmát” keresi, aki majd átvállalja a családi adósságokat.
Elnevettem magam. Nem volt benne káröröm. Csak egy mély, felszabadító nevetés volt az egész helyzet abszurditásán.
— Remélem, találnak valakit, aki nagyon jó a táblázatok kezelésében — mondtam, s felemeltem a poharamat.
— A te egészségedre, Emma — koccintott velem Sarah. — Arra a nőre, aki volt elég okos ahhoz, hogy kisétáljon a saját csapdájából.
— A szüleimre — feleltem halkan. — És erre a házra.
Ránéztem a verandáról az előkertre. A napfény átsejlett a fák lombjai között, aranyba borítva a faházikót. A szüleim már nem voltak velem, de az otthonuk, az emlékük és a tartásuk itt élt bennem.
