Ránéztem Diane-re. Éveken át próbáltam elnyerni ennek a nőnek a tetszését. Megtanultam a kedvenc süteményeinek receptjét, elnéztem, amikor váratlanul betoppant a lakásunkba a saját kulcsával, lenyeltem, hogy átrendezte a konyhámat, és megindokoltam magamban, miért kellett átírnia az esküvői vendéglistánkat. Mindig azt hittem, ha elég kedves, elég rugalmas és elég megértő vagyok, egy nap elfogad a lányaként.
Most azonban tisztán láttam a szemében a hideg, kalkuláló tőkés tekintetét. Nem a menyét látta bennem. Egy forrást látott. Egy 450 ezer dolláros önrészt, amellyel megalapozhatta a fia – és a saját maga – luxuséletét Kirklandben, egy külön vendégszobával a saját kényelmére.
— Nem drámát csinálok, Diane — mondtam, s lassan felálltam a fésülködőasztal mellől. A nehéz, szatén esküvői ruha abroncsa halkan hordta a szőnyeget. — Hanem lemondom az esküvőt.
— Te megőrültél! — csattant fel Ryan, és végre átlépte a passzív-agresszív fázist. Az arca elvörösödött. — Kint száznyolcvan ember vár ránk! A szüleim fizették a catering felét! Tízezer dolláros foglalók vannak lekezelve! Csak mert megláttál egy papírt, amit rosszul értelmeztél?!
— Nagyon is jól értelmeztem, Ryan — fordultam felé. — Hónapok óta tervezitek ezt a hátam mögött. Te és az anyád. Pontosan tudtátok, hogy ha ezt hat hónappal ezelőtt mutatjátok meg, azonnal elhagylak. Tudtátok, hogy a szüleim emléke, az a ház, a gyerekkorom az egyetlen dolog, ami megmaradt belőlük. Tudtátok, hogy soha nem adnám el azért, hogy ti egy négyszobás kirklandi villában pöffeszkedjetek.
— Ez a mi jövőnkről szólt volna! — kiáltotta Ryan, s a hangja elcsuklott. — A mi leendő gyerekeinkről!
— Nem, Ryan — léptem oda hozzá közelebb, s mélyen a szemébe néztem. — Ez soha nem rólam vagy a leendő gyerekeinkről szólt. Ez mindig rólad és az anyádról szólt. Arról, hogy te képtelen vagy nemet mondani neki, ezért inkább megtanultál engem elárulni. Minden egyes alkalommal, amikor választanod kellett kettőnk között, engem áldoztál fel, mert tudtad, hogy én szeretlek, és én majd megbocsátok.
