Ráborultam az ajtófélfára, és végre elsírtam magam.
Nem Ryanért sírtam. Nem az elmaradt esküvőért vagy a megalázottságért. Azért a kislányért sírtam, aki hagyta, hogy az elmúlt években lassanként kicsinyítsék, csonkítsák és átformálják őt azért, hogy beférjen egy olyan ember életébe, aki soha nem értékelte őt igazán. Sírtam a szüleim hiányáért, s azért a hatalmas teherért, amit eddig egyedül cipeltem.
Amikor a könnyeim végre elapadtak, levettem a kabátomat, leültem apám régi, tölgyfából készült íróasztalához a pincében, és bekapcsoltam a lámpát. A sárgás fény betöltötte a szobát. Ott ültem a csendben, és elhatároztam: mostantól én irányítom az életemet.
Az első hetek a teljes káosz és az újjáépítés furcsa keverékében telt el.
Ryan természetesen nem hagyta annyiban. Az első három napban hetvenötször hívott telefonon. Üzenetek százait küldte: vádlókat, könyörgőket, bocsánatkérőket, dühöseket.
„Emma, kérlek, vedd fel! Romokban vagyok! Anyám rosszul lett a stressztől!”
„Hogy tehetted ezt velünk a vendégek előtt?! Tönkretetted a hírnevemet!”
„Beszéljük meg! Elfelejtjük a házat, megesküszünk csak kettesben! Szeretlek!”
Nem válaszoltam egyetlen üzenetre sem. Elnémítottam a számát, és felvettem a kapcsolatot egy válóperes és ingatlanjogi ügyvéddel, egy határozott, negyvenes nővel, akit Martának hívtak.
Marta irodájában ültünk Seattle belvárosában, s átnéztük a papírokat.
— Mivel nem esküdtetek meg, a jogi helyzet rendkívül egyszerű — magyarázta Marta, miközben szemüvegét az orrára tolta. — Nincs házassági vagyonmegosztás. A közös lakásbérleteteket azonnal felmondhatjuk. Ryan nem formálhat semmilyen igényt a szüleid házára, mivel az 100%-ban a te neveden szerepel az öröklési végzés alapján. Ami pedig a közös számlát illeti, amit az esküvői költségekre nyitottatok: kivesszük belőle a téged megillető részt, és lezárjuk.
— Mi a helyzet az esküvői előlegekkel? — kérdeztem. — Diane azt állította, hogy ők fizették a felét.
