Ryan szája tátva maradt. A szavai cserbenhagyták. Látni lehetett az arcán, ahogy a gondolat lassacskán áttöri a tagadás falát: most először az életében, a jól bevált konfliktuselkerülési stratégiája nem működött. A megbocsátás forrása kiszáradt.
— Emma, gondold ezt át — próbálkozott Diane új tónussal, s a hangja hirtelen mesterkélten selymessé, szinte győzködővé vált. Odalépett hozzám, és megpróbálta megfogni a vállamat, de egyetlen határozott lépéssel hátrahúzódtam tőle. — Gondolj a következményekre! Mit fognak mondani az emberek? A családunk, a barátaink, Ryan kollégái? Micsoda szégyen ez! Ha most kisétálsz, mindent elpusztítasz.
— A szégyen a tiétek, nem az enyém — feleltem.
Odaléptem a tükörhöz. A fejemben döbbenetes tisztaság uralkodott. Megragadtam a finom, csipkés fátylat, amit két órával ezelőtt a koszorúslányaim olyan gondosan tűztek a hajamba, és egyetlen határozott mozdulattal kirántottam a kontyomból. A hajtűk elszóródtak a padlón. A fátylat hanyagul ráhajtottam a fésülködőasztalon lévő papírokra – eltakarva a gyűrűt, a számokat és a nevemet.
— Hová mész?! — kiáltott Ryan, ahogy kinyitottam a szoba hátsó ajtaját, ami a villa oldalsó folyosójára nyílt.
— Elszámolni a saját életemmel — válaszoltam, s vissza sem nézve kiléptem a szobából.
A villa hátsó lépcsőháza csendes volt. A szaténruha nehéz uszályát a karomra hajtottam, hogy gyorsabban tudjak haladni. A koszorúslányaim – köztük a legjobb barátnőm, Sarah – éppen a folyosó végén álltak, s a csokrokat igazgatták. Amikor meglátták, hogy fátyol nélkül, krémszínű esküvői ruhában, elszánt arccal vonulok feléjük, Sarah azonnal megértette, hogy valami szörnyűség történt.
— Emma?! — lépett előre Sarah, a virágokat egy közeli asztalra dobva. — Mi történt? Hol van Ryan? Az esküvő öt perc múlva kezdődik!
— Nem lesz esküvő, Sarah — mondtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a másik két lány is elképedve tátja el a száját.
— Mi?! Micsoda?!
