Sarah lassan bólintott, a szemeiben megvető haraggal.
— Bízd rálom. Gondoskodom róla, hogy minden egyes ember megtudja az igazságot, mielőtt elhagyja a helyszínt.
Megöleltem Sarah-t. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam, majd a furgon hátsó kijáratán keresztül kisétáltam a villa parkolójába.
Az autóm ott állt a sor szélén. Beültem, elfordítottam az indítókulcsot, s a motor ismerős, meleg mormogással kelt életre. Ahogy kikanyarodtam a villa kapuján, a visszapillantó tükörben láttam, ahogy Ryan rohan ki az épületből a fekete szmokingjában, vadul integetve és a nevemet kiabálva.
Nem léptem a fékre. Ráléptem a gázra, és hagytam, hogy a villa, Ryan, Diane és az elpusztított jövőnk képe örökre elenyésszen a portörlő mögött.
Egy órával később megérkeztem a szüleim házához.
A kis külvárosi utca csendes volt. A tölgyfák aranyló őszi levelei lassan hullottak a járdára, s az úttest szélein kis kupacokba gyűltek. Az utca végén állt a ház – az a krémszínű, faházikó a barnára festett zsalugáterekkel, ahol felnőttem. Apám ültette az előkertben lévő hidrangeákat, s anyám festette át a kerítést minden második tavaszon.
Amikor leállítottam a motort, a csend szinte fülsiketítő volt. Úgy ültem a kocsiban tíz percig, mint aki most tért vissza egy hosszú, kimerítő háborúból.
A táskámból előhalásztam a régi rézkulcsot. A lábaim nehezek voltak, ahogy felmentem a verandára vezető három fafokozaton. A kulcs halkan fordult el a zárban. Amikor beléptem az előszobába, az otthon ismerős illata fogadott: a régi könyvek, a kiszáradt levendula és a fapadló polírjának összetéveszthetetlen aromája.
Bezártam az ajtót magam mögött, és a falnak támaszkodtam.
Itt nem volt Diane szúrós tekintete. Nem volt Ryan gyáva halksága. Nem voltak pénzügyi elvárások, sem álságos esküvői tervek. Csak én voltam és a szüleim emléke.
Odaléptem a konyhába vezető ajtókerethez. Halkan végighúztam az ujjaimat a durva fafelületen. Ott voltak a ceruzavonások. 8 éves – 128 cm, 12 éves – 150 cm, 16 éves – 165 cm. Apám kézírása. A nevem apró betűkkel a dátumok mellett.
