Marta elmosolyodott – egy hűvös, profi mosollyal.
— A számlák alapján te és a szüleid megtakarításai fizettétek a helyszín, a fotós és a dekoráció 70%-át. Diane és Ryan mindössze a catering foglalóját állta. Ha kártérítéssel merészelnek fenyegetőzni a lemondás miatt, visszatámadunk a szándékos félrevezetés és a házassági jóhiszeműség megsértése miatt. Higgye el nekem, Ms. Emma, az ügyfelem nem fog egyetlen centet sem veszíteni.
Két héttel az elmaradt esküvő után eljött a nap, amikor vissza kellett mennem a közös lakásunkba, hogy elhozzam a holmijaimat.
Megkértem Sarah-t és a bátyját, hogy jöjjenek el velem egy költöztető kisteherautóval. Szándékosan azt az időpontot választottam, amikor tudtam, hogy Ryan a munkahelyén van. Nem akartam teátrális jeleneteket, sem szánalmas könyörgéseket.
Amikor kinyitottam a lakás ajtaját, a dohos, állott levegő ütött meg. A nappaliban még mindig ott hevertek a bontatlan esküvői ajándékok dobozai, amelyeket a vendégek a villa portáján hagytak.
A dohányzóasztalon ott feküdt egy vastag, piros mappa.
Odaléptem, és belenéztem. Diane kézírása volt rajta. Még több becslés, még több táblázat, még több számítás a kirklandi ház átalakítására és a szüleim ingatlanának árverezésére. Ryan aláírása már ott szerepelt a dokumentumok alján, mint „társ-engedélyező”.
Már el sem döntötték, hogy megkérdezzenek. A terv készen állt, s ők csak arra vártak, hogy az esküvő után a nevem mellé odakerüljön Ryan neve is a ház tulajdoni lapján.
Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem az undortól.
— Emma, hozzuk a dobozokat? — kérdezte Sarah a folyosóról.
— Igen — feleltem. — Mindent hozzatok, ami az enyém. És a piros mappát hagyjátok az asztal közepén.
Három óra alatt kiürítettük a lakást. Elhoztam a ruháimat, a könyveimet, a bútorokat, amiket én vettem, a konyhai gépeket, s még a fali képeket is. Amikor végeztünk, a lakás félig üresen, kopáran tátongott.
