— Sarah, kérlek, segíts levenni ezt a ruhát — néztem rá kérlelhetetlenül. — A táskám és a farmerem a szobában van. Szükségem van az autóikulcsomra. Most.
Sarah nem kérdezősködött tovább. Ismert engem gyerekkorom óta. Tudta, hogy ha ez az arckifejezés van rajtam, a döntésem sziklaszilárd és megmásíthatatlan. Megragadta a karomat, és bevezetett a legközelebbi mosdóba. A másik két koszorúslány kint maradt a folyosón, őrködni.
A cipzár éles sercegéssel futott le a hátamon. A többrétegű szatén és tüll leomlott a lábamhoz. Lehúztam a méregdrága esküvői cipőt, ráléptem a hideg kőpadlóra, és gyorsan magamra rángattam a kényelmes farmeromat, a fehér pólómat és a jól megszokott, kopott tornacipőmet. Amikor belenéztem a mosdó tükrébe, egy teljesen más nőt láttam, mint tíz perccel ezelőtt. A kontyom szétesett, a sminkem még tökéletes volt, de a szememben ott ragyogott a szabadság éles, megtörhetetlen fénye.
— Mi történt bent, Em? — kérdezte Sarah halkan, miközben átadta a kézitáskámat és az autó kulcsát.
— A szüleim házát akarták eladni — feleltem. — Már ki is számolták, mennyit kapsz belőle Ryan az anyjával. És az én esküvőm díszletét használták fel arra, hogy sarokba szorítsanak.
Sarah arca elfehéredett a döbbenettől és a dühtől.
— Az a rohadék… Mégis hogy képzelte?!
— Azt hitte, nem merem elhagyni a templom előtt — mondtam, s az autóim kulcsát a kezemben szorongattam. — De tévedett. Sarah… meg kell kérnem téged valamire.
— Bármit, Emma. Bármit.
— Menj ki a kertbe. Mondd meg a vendégeknek, hogy a ceremónia elmarad. A szüleim barátainak, a mi közös ismerőseinknek mondd meg az igazat. Nem akarom, hogy Ryan és Diane valami ködös mesét találjon ki arról, hogy én „pánikba estem” vagy „idegösszeomlást kaptam”. Mondd meg nekik, hogy az vőlegényem és az anyósa el akarták árverezni az örökségemet a tudtom nélkül.
