Mielőtt kiléptem volna az ajtón, kivettem a kulcstartómról a lakás kulcsát, s az asztalra tettem – pontosan a piros mappa tetejére, ahová három héttel ezelőtt az eljegyzési gyűrűmet dobtam.
A tél lassan rátelepedett a városra.
A szüleim háza lett a menedékem. Hónapok óta először volt időm arra, hogy valóban gyászoljam őket. Elmúlt a rohanás, elmúlt a megfelelési kényszer. Minden egyes szobát kitakarítottam, lefestettem a kopott falakat, s a pincében lévő íróasztalt átalakítottam a saját kis munkaterületemmé.
Szabadúszó belsőépítészként dolgoztam, s korábban Ryan mindig azt mondta, hogy ez csak egy „aranyos kis hobbi”, ami nem hoz igazi pénzt a konyhára. Most azonban, hogy minden energiámat a saját karrierembe fektettem, az ügyfelek elárasztottak megrendelésekkel. Éjjelekig dolgoztam a terveken, s minden egyes sikeres projekt után közelebb éreztem magam ahhoz a nőhöz, aki mindig is lenni akartam.
Egy hideg, januári délutánon, amikor a hó csendesen hullott a kirklandi fákra, megszólalt a ház kaputelefonja.
A monitorra néztem. Ryan állt a kerítésnél.
Nem volt rajta szmoking. Egy vastag, sötétkék kabátot viselt, a haja nedves volt a hótól, s az arca nyúzottnak, öregnek tűnt. A kezében egy csokor elnyűtt virágot szorongatott.
Elméláztam egy pillanatra. Hónapok óta nem láttam őt. A szívverésem mégsem gyorsult fel. Nem éreztem dühöt. Csak egy mély, elengedő idegenséget.
Kinyitottam a bejárati ajtót, de a verandán maradtam, nem hívtam be a házba.
— Emma… — lépett közelebb a kerítéstől, ahogy meglátott. A hangja rekedt volt. — Kérlek. Csak öt percet adj. Ne küldj el.
Lassan lementem a lépcsőn, s megálltam a verandán, összehúzva magamon a meleg pulóveremet.
— Mit szeretnél, Ryan?
— Beszélni akarok veled — mondta, s a virágot felém nyújtotta, de amikor látta, hogy nem nyúlok érte, tehetetlenül leengedte a kezét. — Négymillió alkalommal próbáltalak hívni. A munkahelyedre is bementem, de a recepciós nem engedett fel. Emma… tönkrementem. Nem tudok aludni. Nem tudok létezni nélküled.
