A levegő megfagyott a folyosón. Jessica magabiztos, fennhéjázó mosolya pillanatok alatt tűnt el, helyét pedig egy zavart, szinte riadt kifejezés vette át. A tekintete ráfonódott a kezemben lévő vastag, krémszínű borítékra, amelyen tisztán látszott az állami közjegyző dombornyomott, aranyszínű pecsétje és a megyei földhivatal hivatalos jelzése.
– Mi az a papír? – suttogta Jessica. A hangja már nem az a harsány, parancsoló hang volt, amivel alig tíz perccel ezelőtt kiutasított a saját előszobámból. Nem volt benne gúny, csak egy hirtelen ébredő, mélyen lakozó feszültség.
Matthew tett egy bizonytalan lépést felém. A fiam arca sápadt volt, a szemeiben bűntudat és ködös értetlenség viaskodott.
– Anya… mit hoztál Helentől? – kérdezte halk, rekedtes hangon. – Helen néninek semmi köze a mi házunkhoz.
– A mi házunkhoz? – ismételtem meg a szót lassan, hogy minden egyes betűje súlyként nehezedjen a szobára. – Matthew, ez a ház soha nem volt a tiéd. És a mai naptól kezdve még annyi jogod sincs hozzá, mint amennyit a vak bizalmam eddig biztosított neked.
1. Fejezet: A boríték titka
A nappali dohányzóasztalához sétáltam. Elpakoltam a tetejéről Jessica szanaszét hagyott divatlapjait és egy félig üres, foltos kávéscsészét, majd határozott mozdulattal letettem a borítékot az asztal közepére. Leültem George régi, megkopott bőrfotelébe – abba a fotelbe, amelyben a néhai férjem annyi estét töltött olvasással, miután átdolgozta a napot a műhelyben.
Matthew és Jessica óvatosan követtek, mintha egy időzített bomba mellett lépkednének.
– Amikor két hete elutaztam Helenhez – kezdtem, miközben végigsimítottam a krémszínű papíron –, nemcsak azért mentem, hogy ápoljam őt a műtétje után. Helen beteg volt, igen, de a nővérem nemcsak a testvérem, hanem az utolsó élő ember, aki pontosan tudja, milyen áldozatokat hoztunk George-dzsal ezért az ingatlanért.
