“Menj ki a házamból!” kiáltotta a menyem, amikor visszatértem a beteg nővérem gondozásából. Hetvenkét éves voltam, abban az otthonban álltam, ahol a néhai férjemmel évtizedeken át dolgoztunk, de Jessica úgy parancsolt ki, mintha idegen lennék.

Hetvenkét éves voltam. Egyedül voltam a házamban. De nem voltam magányos. Mert ez a ház nemcsak falakból és tetőből állt – ez a ház az én életem, az én méltóságom és az én függetlenségem szimbóluma volt.

Bementem a hálószobámba, lefeküdtem a saját ágyamba, ránéztem George fényképére, és hosszú hónapok óta először békésen, mélyen elaludtam.