Odaléptem a komódhoz, fogtam egy rongyot, és alaposan letöröltem a port. Kicseréltem az ágyneműt – az általam frissen mosott, levendulaillatú lepedőt húztam fel, amit két hete hagytam ott.
Aztán visszamentem a nappaliba George fényképéért.
Óvatosan kiemeltem a repedt üveget a keretből. A kép maga sértetlen volt. George mosolygott rám a rózsák közül, pontosan úgy, mint azon a nyári napon, amikor a házat megvettük.
Fogtam egy új keretet a dolgozószobából, amit még korábban vettem, beletettem a fényképet, és visszavittem a hálószobába. Letettem az éjjeliszekrényre, pontosan oda, ahol negyven évig állt.
– Itthon vagyok, George – suttogtam, és végigsimítottam a fénykép szélén. – Nem hagytam, hogy elvegyék.
Kisétáltam a hátsó kertbe. A rózsabokrok, amelyeket George-gyel ültettünk húsz évvel ezelőtt, éppen virágoztak. A szirmok pirosak és fehérek voltak, illatuk betöltötte az alkonyati levegőt. Fogtam a kerti ollót, levágtam három gyönyörű szálat, és beültettem őket egy vázába az éjjeliszekrényre, George képe mellé.
Késő este volt, amikor leültem a konyhaasztalhoz egy csésze meleg teával. A telefonom megszólalt – Helen volt az.
– Szervusz, anyukám – mondta Helen a megszokott, meleg hangján. – Hogy vagy? Sikerült?
– Sikerült, Helen – válaszoltam, és éreztem, hogy a hangomból eltűnik a feszültség. – Elmentek. A papírok elintézték a dolgot. A ház újra az enyém.
– És Matthew? – kérdezte halkan a nővérem.
– Matthew-nak még sokat kell tanulnia az életről – sóhajtottam. – Fáj, Helen. Nagyon fáj, hogy a saját fiam képes volt erre. De nem hagytam magam. És ez a legfontosabb.
– Büszke vagyok rád – mondta Helen. – George is büszke lenne rád. Nem hagytad, hogy eltapossanak.
Amikor letettem a telefont, kimentem a teraszra. A csillagok már tisztán ragyogtak az égen. A szomszédból hallatszott a tücskök ciripelése, a kertből pedig a rózsák illatát hozta a szél.
