– Az anyád kárára?! – csapott le rá Jessica. – Ne kenj rám semmit, Matthew! Te mondtad, hogy kihasználjuk a lehetőséget, amíg a nővérednél van! Te pakoltad ki a holmiját a hálószobából! Te raktad be apád fényképét a dobozba!
A szavak becsapódtak.
– Mit csináltál George fényképével? – kérdezem Matthew-tól.
Matthew nem válaszolt. Átviharoztam a hálószobába. Jessica ruhái, a sminkkészlete, a cipői mind ott voltak. De az éjjeliszekrényen, ahol negyven éven át ott állt George képe – a kép, amin 25 évesen, a rózsakertünkben mosolyog –, most egy üres hely volt. A dobozok között megláttam egy fekete szemeteszsákot a sarokban.
Odaléptem, kinyitottam. Ott volt benne George képe. A keret üvege el volt repedve.
Amikor megláttam azt a repedt üveget, valami végleg elpattant bennem. Az a gyengédség, az a szeretet, amit a fiam iránt éreztem a születése óta – a sok éjszaka, amit átvirrasztottam, amikor beteg volt, a megtakarításaim, amiket a taníttatására költöttem –, abban a pillanatban átalakult valami mássá. Egy kristálytiszta, megbonthatatlan elhatározássá.
3. Fejezet: A negyvennyolc óra
Visszasétáltam a nappaliba. A kezemszorításában ott volt George elrepedt képkerete. Letettem az asztalra, a hivatalos papírok mellé.
– Negyvennyolc órát adtam nektek – mondtam olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást. – Tévedtem.
Jessica felkapta a fejét.
– Tudtam! Nem dobhatsz ki minket csak úgy! A törvény…
– Tévedtem, mert a negyvennyolc óra túl sok – folytattam, elvágva a szavát. – Két órátok van.
– Mi?! – kiáltott fel egyszerre Matthew és Jessica.
– Két óra – ismételtem meg. – Ha két óra múlva egyetlen holmitok is itt marad ebben a házban, felhívom a rendőrséget magánlaksértés és rongálás miatt. A papírok a kezemben vannak. A ház egyedüli tulajdonosa én vagyok. Nincs bérleti szerződésetek, nincs jogi alapotok arra, hogy itt tartózkodjatok. És ha nem mentek el önként, a szomszédok – akik mind George és az én barátaim az elmúlt húsz évből – végignézik majd, ahogy a rendőrök kísérnek ki benneteket az utcára.
