Én nem mentem be hozzájuk. Beültem a konyhába, főztem magamnak egy csésze teát – abban a dobozban találtam meg a kedvenc bögrémet, amit ők a kamrába dobáltak –, és vártam.
Minden egyes doboznál, amit kivittek az ajtón, úgy éreztem, mintha egy idegen réteg válna le a házamról. A rózsaszín kabát eltűnt. Az ismeretlen cipők eltűntek. A nehéz, olcsó parfümillat lassan eloszlott, ahogy kinyitottam a konyhaablakot, és beengedtem a friss, késő délutáni levegőt.
18:05-kor Matthew lépett be a konyhába. Egyedül volt. Az arca nyúzott volt, a szemei vörösek.
– Minden dolgunk a kocsiban van – mondta halkan. – A hálószobádat… kiürítettük. Jessica a kocsiban vár.
Felálltam, és odaléptem hozzá.
– A kulcsokat.
Matthew a zsebébe nyúlt, és kivette a házkulcsokat. Három kulcs volt a karikán – az a karika, amit George adott neki, amikor betöltötte a tizennyolcat. Odatette a konyhaasztalra.
– Anya… mikor beszélhetünk újra? – kérdezte fojtott hangon.
Ránéztem a fiamra. A szívem egy darabja még mindig vérzett érte, mert mégiscsak az én gyermekem volt, akit a karomban tartottam, akinek megtanítottam járni. De a tisztelet és a bizalom elpusztult.
– Amikor megérted, mit jelent a tisztelet, Matthew – válaszoltam. – Amikor megérted, hogy a szüleid nem a te lépcsőfokaid, amiken rát taposhatsz, hogy magasabbra juss. És amikor képes leszel bocsánatot kérni – nem azért, mert lebuktál, hanem azért, mert fájdalmat okoztál.
Matthew nyelt egyet, bicventett, de nem sziszeghetett többet. Tudta, hogy nincs értelme. Lassan megfordult, és kisétált az ajtón.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó bekattan. Hallottam a kocsi motorjának beindulását, majd az autó hangja lassan elhalt az utcában.
Egyedül maradtam.
5. Fejezet: Újra otthon
A ház teljesen elcsendesedett. A nap már lemenőben volt, az aranyos fények átszűrődtek a nappali függönyein.
Kisétáltam a hálószobába. A szoba még hordozta a feldúltság nyomait: az ágytakaró gyűrött volt, a szekrényajtók nyitva álltak. De üres volt. Az ő holmijaik eltűntek.
