– Anya… nem úgy értettem… Jessica nyomást gyakorolt rám! A lakása kicsi volt, adósságaink vannak! A bank el akarta árverezni a kocsiját! Szükségünk volt egy helyre, és… és te amúgy is sokat vagy távol! Azt hittem, nem fog számítani! Azt hittem, a vendégszoba is elég neked, hiszen egyedül vagy!
– Egyedül vagyok?! – álltam fel a fotelből. Bár alacsonyabb voltam mindkettejüknél, ebben a pillanatban pillanatra megnőttem. – Ez a ház az életem! George emléke ebben a házban él! Minden egyes tégla ebben a falban az én izzadságom, az én levágott éjszakáim, az én elkopott kezem munkája! És te úgy beszélsz rólam, mintha egy felesleges bútor lennék, akit be lehet tolni a sarokba, mert neked és a feleségednek „több helyre” van szükségetek?!
– Anya, kérlek… – siránkozott Matthew.
– Nem! – vágott közbe Jessica, és most már a fiam felé fordította a dühét. – Te hazudtál nekem! Azt mondtad, a jogi papírok el vannak intézve! Azt mondtad, az anyád már nem tehet semmit, mert idős és demens kezd lenni!
Amikor Jessica kiejtette a demens szót, a hideg futkosott a hátamon.
– Demens? – kérdeztem csendesen. – Így állítottál be a feleséged előtt, Matthew? Hogy elment az eszem?
Matthew nem tudott a szemembe nézni. Csendben állt, fejét lehajtva, mint egy rajtakapott kisgyerek. De már nem volt gyerek. Harmincöt éves férfi volt, aki eladta a saját anyja méltóságát, hogy tetszelegjen egy nő előtt, aki most éppen darabokra szedte őt.
– Szóval ezért akartátok átvenni a hálószobámat – mondtam, és a hangom jéghideggé vált. – Azt terveztétek, hogy lassan kiszorítotok. Először a hálószoba, aztán a konyha, aztán a vendégszoba, végül pedig egy idősotthon, igaz? És mindezt a saját fiam tervezi a hátam mögött.
– Anya, ez nem igaz! – kiáltotta Matthew. – Én csak… én csak boldoggá akartam tenni Jessicát!
